HTML

Michael Jackson történetek ;)

Michael Jackson 1958.augusztus 29-én született Gary-ben,Indiana államban,és 2009.június 25-én halt meg,Los Angeles-ben,az USA (Egyesült Államok)-ban.Emlékére írom ezeket a történeteket,és remélem,ezekben a jósága örökké megmarad.:'(

Friss topikok

Linkblog

3.történet - 1.fejezet - Visszaemlékezés és a "majdnem-halál"

2011.08.24. 00:40 | Billie Jean Girl | 3 komment

Két éve már, hogy az apám, Michael Jackson elment közülünk. Anyám nagyon nagy rajongója, meg apám el is mondott neki mindent, ezért tegnap rákérdeztem apa életének a történetére. Anyám azt felelte, hogy elmondja, de csak akkor, ha én is elmondom majd a gyermekeimnek. Eléggé hülyén hangzott, hiszen hogy is ne mondanám el nekik a nagyapjuk történetét?! Minden esetre biztosítottam róla, hogy elmondom, és belekezdett a mondókájába:

-         Apád 1958. augusztus 29-én született az Indianában lévő Gary városban. Előtte már megszületett Rebbie, 1950-ben, Jackie, 1951-ben, Tito, 1953-ban,  Jermaine, 1954-ben, LaToya, 1956-ban, és Marlon, 1957-ben. Marlonnak lett volna egy ikertestvére, akit Brandonnak hívtak volna, viszont ő a születése után nyolc órával meghalt. Michael öt évesen a Jackson Five tagja volt, amiben benne volt először Jackie, Jermaine, Tito, Marlon és Michael, majd mikor Jermaine elvette Berry Gordy lányát, és a Motownnál maradt, Randy jött helyette. Michael huszonegy évig volt az együttes tagja, majd szólókarrierbe kezdett. 1979-ben megjelent az Off The Wall, 1982-ben a Thriller. 1987-ben a Bad, és ezzel elindult a turné is. 1988-ban nekem éppen születésnapom volt, apám vett egy jegyet a turné egyik állomására.  Még a koncert előtt Michaellel történtek köztünk dolgok, én terhes lettem veled, és közben apád elvett engem feleségül. Kilenc hónappal később megszülettél, épen és egészségesen. Ha láttad volna apád átszellemült arcát! – mosolyodott el, és elgondolkodtam, milyen lehetett. Én is elmosolyodtam, aztán anya folytatta. – Tisztára, mint egy kisgyerek, aki megkapta álmai kisautóját. Nagyon-nagyon szeretett téged, sokat törődött veled. Kicsit később megint terhes lettem, és az öccseidet szültem. Nagyon nehéz volt, komplikált, mert ikrek voltak. Apád halálra aggódta magát, le is ment sétálni, mert nem bírta látni, hogy szenvedek. Mikor aztán kétszer megcsörgettük, vártuk, hogy jöjjön. Amikor meglátta a két pici babát, mintha piás lett volna, olyan mámoros öröme volt… Rögtön Michaelt vette a kezébe. Aztán telt-múlt az idő, apád rászokott a gyógyszerekre, és egyszer meg is mondtam neki, hogy válok. Aznap nagyon sírtunk mindketten, de még egy év elteltével sem váltunk el. Majd hirtelen váratlan fordulatot vett a dolog: Michael azt mondta, nem akar válni. Én sem akartam, így hát elmondtuk egymásnak az érzéseinket, és újra együtt neveltünk titeket. Aztán 2000-ben négyszer is kihívtam Michaelhöz a mentőket, a gyógyszerek túladagolása miatt. A negyedik alkalomnál az orvosok azt mondták, még egy ilyen, és meghal. Megmondtam neki, hogy válok, és el is váltunk. Az elhelyezésetekért pert indítottunk. Az elsőt én nyertem, a másodikat Michael. Ekkor történt az, amit már tudsz: 2009. június 25-e egy átlagos napként indult, viszont Janet hívása után maga volt a pokol. Azóta is bánom, hogy nem voltam mellette, mikor küzdött a függősége ellen – mondta szomorúan, könnyekkel a szemében anyám. Én átöleltem, és én is sírva vigasztaltam, hogy nem az ő hibája. Mert tényleg nem az ő hibája volt, hiszen apám vette be a gyógyszereket… Elmondtam a véleményem anyámnak.

-         Anya, hidd el, apának jobb is így, hiszen az utolsó éveiben teljesen ki volt készülve, 175 centi magas és 61 kiló volt… Anorexiás. Ez nekem is nagyon fáj, de hidd el, ez így volt jó neki. Tudom, hogy szereted, és én is nagyon szeretem… Na meg Adam és Michael is. Tudom, hogy apa fentről vigyáz ránk, egyszerűen érzem, hogy velem van.

Ennyi volt a beszélgetés apámról, aztán anyám átterelte a szót máshová, míg én el nem mentem haza.

Ma reggel van, és a nap bágyadt sugaraira ébredtem. Tavasz van. Most éled a természet. Imádom ezt az évszakot, mert olyan jó arra kimenni a szabadba, hogy a fák, a virágok és minden újjáélednek. Felkeltem, lustán nyújtózkodtam egyet, és az álmomon gondolkoztam. Azt álmodtam, hogy egy Adam Lambert koncerten vagyok, Adam énekel pár számot, és a koncert végén kapok tőle egy autogramot. Hirtelen eszembe jutott egy jó kis álomfejtő weboldal címe, ezért fogtam a laptopom és rákerestem. Megkerestem benne a „koncert” kifejezést, és el is olvastam a jelentést. A weboldal szerint koncertre meghívást kapni azt jelenti, hogy társaságban különös tiszteletet kapunk, koncerten lenni meg azt, hogy ismeretség egy híres művésszel… Na, hátha valami beválik! Még megnéztem a facebookom, felnéztem msnre, és kikapcsoltam a laptopom. Lementem enni, és elmosogattam. Huszonkét évesen már külön éltem a családomtól. Egyedül mindig is jobban szerettem lenni, mert akkor a gondolataimba is tudtam mélyedni. Bementem a szobámba, felhúztam a redőnyömet, és kinéztem az utcára. Abban a pillanatban kerekre tágultak a szemeim, mert megláttam a kapum előtt az öccseimet, Adamet és Michaelt. Ezzel nem is lett volna baj, de… Hogy Adam hogy nézett ki? Csupa vér volt az egész arca, ahogy láttam, betört az orra, Michael pedig a karjaiban hozta őt. Lélekszakadva rohantam a kapuhoz, felkaptam a kulcsomat, és kinyitottam a kaput. Michael bevonszolta ikertestvérét a lakásba, lefektette a kanapéra és rám nézett segélykérően.

-         Segíts, Daisy! Adammel éppen hozzád siettünk, mikor megláttuk az egyik barátunkat biciklivel. Oda is jött hozzánk, beszélgettünk, aztán Adam elkérte a biciklijét, ment is vele, és egyszer csak elengedte a kormányt, hátra nézett, és… És mikor már megint előre nézett, belefejelt egy hulladékgyűjtő kukába. Nem messze történt innen, körülbelül pár méterre… Daisy, az Istenre kérlek, segíts! – könyörgött halálra vált arccal az öcsém.

-         Rendben, nyugodj meg, nem lesz semmi baj… Hozd inkább ide a telefonom, amíg én megpróbálom letisztogatni a vért az arcáról!

Michael rémülten rohant el a telefonért, én meg hoztam egy zsebkendőt, és megpróbáltam letisztítani a vért. Az öcsém annyi vért vesztett, hogy nem volt eszméleténél. Félek, hogy valami nagy baja esik… Michael éppen megérkezett, mikor én álltam fel. A kezembe adta a telefont, én meg el is kezdtem tárcsázni a mentőket.

-         Halló? – szólt bele egy diszpécser.

-         Jó napot, Daisy Jackson vagyok! Az öcsémmel történt egy kis baleset, szeretnék egy mentőt kérni a St. Michael utca hetvenhetes számú házhoz… Siessenek, mert az öcsém annyi vért veszített már, hogy eszméletlen! – hadartam el a mondanivalóm.

-         Rendben… Tartsa egy kicsit, Daisy, kérem! … Egy mentőt kérek a St. Michael utca hetvenhétbe! … Rendben. Tartsa addig, amíg a mentők meg nem érkeznek.

Közben megnéztem Adam pulzusát és szívverését. Nagyon gyenge volt a pulzusa, a szívverése egyre lassult.

-         Úristen! A testvérem szívverése egyre lassul, és a pulzusa egyre gyengébb! Mit tegyek? – mondtam sokkoltan, de nagyon figyelve a telefonba.

-         Ha esetleg leállna a szíve, kezdje meg az újraélesztést! Szóljon, és tájékoztatom, mit csináljon! Nyugodjon meg, semmi baj nem lesz! – próbált nyugtatni a diszpécser, nem sok sikerrel. Sokkoltan néztem az öcsémet, és legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem volt szabad, mert akkor elveszíteném az önuralmamat.

Ekkor meghallottam a mentőautó szirénájának hangját. Gyorsan kirohantam.

-         Erre, erre! Itt vagyok! – ugráltam a ház előtt.

A mentők leparkoltak a ház elé, és hordágyat hoztak be. Kivitték az öcsémet, én meg fogtam az ikertestvérét, becsuktam a házat és beugrottam az öcsémmel együtt a mentőautóba.

***

Michael.sz.sz.:

Száguldunk is az ikertestvéremmel a kórházba, ahogy csak tudunk. Daisyre nézve csak az idegességet látom. Nem mintha én jobban lennék… Idegességemben már véresre haraptam a jobb kezemen a bütyköket. Mikor beértünk a kórházba, Adamet bevitték a sürgősségire, mi meg Daisyvel egymásra borulva aggódtunk. A nővérem sír, én meg totálisan ki vagyok akadva. Az ikertestvérem életéért jelenleg is küzdenek, mi meg itt várjuk az eredményt. Eltelt néhány perc, amit én hosszú óráknak éreztem, majd kijött egy orvos. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

-         Maguk Adam Jackson hozzátartozói? – kérdezte tőlünk, amikor elénk ért.

-         Igen, a testvérei vagyunk – mondtuk egyszerre Daisyvel.

Az orvos várt egy picit, majd folytatta:

-         Adamnek stabil az állapota.

Amint ezt kimondta az orvos, fellélegeztünk.

-         De! – kezdett bele, és még jobban megijedtünk. – De az orra élete végéig érzékeny marad.

Most már tényleg fellélegeztünk. Semmi baj, akkor vigyázni fog az orrára!

-         Bemehetünk hozzá? – kérdeztem az orvostól.

-         Persze, még maradhatnak is éjszakára mellette akár! – mosolygott ránk fáradtan.

-         Köszönöm! Viszlát! – köszöntem el, és Daisyvel karöltve mentünk is be a testvéremhez.

 

 

úgynevezett pót-12.fejezet a 2.történethez

2011.08.22. 01:04 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

Ez úton köszönöm, hogy végig kitartottatok mellettem, és elolvastátok ezt a mindenfélével fűszerezett Michael Jackson-ról szóló kitalált történetet! Köszönök mindent, legfőképpen a tanácsokat, a véleményeket, mindent! Szeretlek titeket, Love, Peace <3
Glambert Ł

2.történet - 11.fejezet - A szomorú igazság

2011.08.22. 01:00 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

Barbara szemszögéből:

2009.június 25-e egy egészen átlagos napnak indult. Hiányoztak a gyermekeim, szomorú voltam, de a mai nap valahogy tényleg sokkal szomorúbb, mint szoktam lenni. Valami történhetett valakivel… Érzem. Hirtelen elkezdett csörögni a telefonom, felkaptam, és megnéztem, ki az. Michael húga, Janet hívott. Rossz előérzetem támadt, ezért felvettem a telefont.

-         Halló? – szóltam bele, rosszat sejtve.

-         Szia Barby. A bátyámmal történt valami nagyon súlyos dolog – bőgte a telefonba Jan. – Nem tudjuk, él-e vagy már halott… Be kéne jönnöd a kórházba. Tedd meg, kérlek, hátha meggyógyul a jelenlétedtől, mert azt mondta, még mindig szeret téged, nagyon!

Ezekre a szavakra lecsaptam a telefont, holtsápadtan összekészülődtem és elindultam a kórházba. Út közben végig a megtörtént dolgokon gondolkoztam. Lehet, hogy most tényleg meg fog halni? Nem maradt időm teljesen belemerülni a gondolataimba, mert megérkeztem a kórházba.

Bementem az épületbe. Ismertem a járást, így rögtön tudtam, hol kell keresnem Janetet és azokat, akik vele vannak még. Felmentem a sürgősségire, és éppen szemben találtam magam a gyermekeimmel, Michael testvéreivel és az alkalmazottaival. A gyermekeim rohantak felém, és átöleltek. Mind ahányan ott voltak, könnyes szemmel aggódtak, hogy Mike vajon hogy lehet, milyen az állapota.

-         Hogy van? – kérdeztem sápadtan, reszkető hanggal.

-         Kritikus állapotban… Szerintem meg fog halni – sírta Jan.

Erre már én is elkezdtem sírni. Eszembe jutottak a szép pillanataink, és imádkoztam, hogy ne haljon meg.

Körülbelül pár perc elteltével – amit én óráknak éreztem -, kijött az orvos. A feje lehajtva, arca szomorúságot tükrözött. Rögtön tudtam, mi van, és bőgni kezdtem.

-         Maguk Mr.Jackson hozzátartozói? – kérdezte tőlünk.

-         Igen – feleltünk egy emberként.

-         Sajnálattal kell közölnöm, hogy Mr.Jackson agyhalottá vált. Ha el szeretnének búcsúzni tőle, most menjenek be, mert ha levesszük a lélegeztető gépről, meghal. Nagyon sajnálom, őszinte részvétem a családnak.

Mikor elment az orvos, megszavaztuk, ki menjen be hozzá először. Én mentem be. Mikor benyitottam, Michael szörnyű állapotban feküdt, és csak a gépek tartották életben. Sírva lerogytam a mellette álló székre, és azt kívántam, bár csak egy álom lett volna… Vagy bár én haltam volna meg helyette.

-         Szeretlek, és hiányozni fogsz nagyon – zokogtam, kezét puszilgatva. – Nélküled semmi sem lesz az igazi… A gyermekeid apa nélkül fognak felnőni, az ex feleséged, aki még mindig imádja mindened, örökké siratni fog… Szeretlek, és vigyázz ránk fentről, kedves Michael Jacksonom!

Aztán lerogytam mellé, és zokogtam. Pár perc múlva kimentem, hátrahagyva lényem egy részét. A lelkemben tátongó űr vette át Michael helyét, viszont a szívemben azt éreztem, hogy örökké velem marad.

***

Michael halála óta eltelt két év, és 2011. augusztus 22-e van. Gyermekeim szépen fejlődnek, bár éjjelente hallom, hogy sírnak az apjuk után. Szeretik egymást, örökölték Michael szeretetét. Bevallom, sokszor sírok én is, de tudom, hogy a szívemben ő örökké él. Hát, ez volt az én kis történetem, a Michaellel való megismerkedésemtől a haláláig… Köszönöm, hogy elmondhattam Neked, könnyített a lelkemben tátongó űrön. Ha elvesztünk valamit, az nem jó. Én eleinte nagyon szerettem Őt, de mikor szüksége volt rám, én cserben hagytam. Remélem, megbocsátja ezt nekem. Szeretlek, Michael!

Barbara Parker, 2011. augusztus 22. ,hét nappal Michael születésnapja előtt. 

2.történet - 10.fejezet - A per

2011.08.22. 00:32 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

2002-t írunk. A per holnap kezdődik, és én nem tudom, mivel győzzem meg a bizottságot. Michael tuti, hogy lefizeti a bírót… Nem tudom. Viszont ha a gyógyszerekre terelném a szót, akkor Michael lehet, hogy elbukna… Viszont a láthatóságot is elvesztené, méghozzá miattam. Nem lenne szép dolog megölni…

***

Már reggel hét órakor beértem a bíróságra, pedig a tárgyalás csak fél nyolckor kezdődik. Húsz perc múlva az ügyvédem is megjelent, öt perccel a kezdés előtt Michael ügyvédje is. Michael egy perccel a tárgyalás előtt jelent meg. Kissé kábultnak tűnt, mintha begyógyszerezte volna magát… Nem volt időm mélyebben belemerülni a témába, mert végre bemehettünk a tárgyalóterembe.

Odabent minden esküdt, a bíró és a sajtó már a helyükön ültek. Mi is elfoglaltuk a helyünket a baloldalon, Michaelék a jobboldalon. Amíg leültünk, végig az exférjem figyeltem. Tényleg, mintha nagyon kábult lenne…

Megkezdődött a tárgyalás. Michael mondhatta el először az ő kis szövegét. Tényleg kábult volt, főleg mikor megszólalt. Helyette inkább az ügyvéd mondta el a begyakorolt szövegüket. Jellemző…

Kis idő múlva mi is sorra kerültünk. Felálltam, és elmondtam, amit akartam. Hirtelen eszembe jutott valami, ami miatt akár meg is nyerhetném a pert…

-         Bíró úr, kérem! – szólaltam fel.

-         Tessék, Parker kisasszony.

-         Michael Jackson mindig ilyen szokott lenni, tapasztalatból mondom! Volt, mikor havonta négyszer hívtam hozzá mentőt, nézzék csak meg a 2000-ben történt látogatásait a sürgősségin! Csak ennyit akartam, köszönöm, bíró úr – mondtam el a mondókám.

Mindenki ledöbbent. Michael rám nézett, és szeméből fájdalmat olvastam ki. Én csak bocsánatkérően pillantottam rá, aztán el is fordultam.

Kiküldtek a teremből, amíg döntést nem hoznak. A folyosón Michael megállított.

-         Barbara, hogy tehetted ezt velem? – kérdezte akadozva, mintha totál piás lenne, pedig biztos vagyok benne, hogy gyógyszer miatt van ilyen állapotban.

-         Michael. Imádom a gyermekeimet, mondtam, hogy mindent megteszek, hogy megszerezzem őket! És egyébként is, nem igazam van? Most is… Nézz magadra! Nem zavar, hogy ezzel magadat teszed tönkre?! Hát gratulálok, te nagy sztárnak mondott kis ember! – mondtam megvetően, hiszen tudtam, hogy másnapra mindent elfelejt, majd elhúztam a csíkot mellette. Vagyis csak húztam volna, mert megfogta a karomat…

-         És téged miért zavar, ha én gyógyszerezek? – kérdezte értetlenség és méreg keverékével a hangjában.

-         Azért, mert a gyerekeim apa nélkül fognak felnőni! Ez téged cseppet sem izgat, „nagy ész”?! – mondtam neki még mindig megvetően - …És engedj már el, mert felpofozlak! – dühöngtem.

Elengedett, én meg elviharzottam…

***

Michael szemszögéből:

Fájt a fejem, és úgy éreztem magam, mint aki ivott. Megint a gyógyszerek… Felültem az ágyamban, és az éjjeli szekrényen megpillantottam egy hivatalos papírt. Felvettem, és olvasni kezdtem… Majd mikor a végére értem, zokogni kezdtem.

A levélben ez állt:

Tisztelt Michael Jackson úr!

Sajnálattal közlöm Önnel, hogy a gyermekei felügyeleti jogáért való pert elvesztette, ezáltal a volt feleségénél maradnak a gyermekek. Fellebbezés lehetséges.

Tisztelettel:

Thomas Johnson, bíró”

Nem akartam élni, elegem volt az egész életből… Az biztos, hogy fellebbezni fogok. Fel is hívtam az ügyvédem, aki azt mondta, hogy legközelebb egy-két év múlva tegyem meg. Elszomorodtam, hiszen akkor csak hetente kétszer láthatom a fiaimat és a lányomat.

***

         2005 van, és ma kezdődik a tárgyalás, mert elfogadták a fellebbezésünket. Már bent ültünk a teremben, a bizottságra várva. Pár perccel később el is kezdtük, és oda ültünk, ahová a múltkor is. Barbara és a z ügyvédje baloldalra, én és az ügyvédem pedig jobboldalra. A mai tárgyalásban az volt a különleges, hogy a gyermekeink is bejöttek elmondani, hogy kivel szeretnének élni. Reméltem, hogy velem szeretnének majd. A lányom már tizenhat, a fiaim meg tizenhárom évesek. Megkezdődött a tárgyalás, elmondtuk, amit akartunk, majd jöttek a gyermekek kívánságai. Elsőként Daisy szólt.

-         Tisztelt bíró úr, én az apámmal szeretnék élni, és el is mondom, miért. Nagyon hiányzik, van egy nagy birtoka, ahová mindig kivitt minket, és ott legalább nem kellesz mindig eltűrnöm az örökös szeretethiányt anyám minden napos munkája miatt!

A bíróság ledöbbent, nekem meg megrándult a szám széle. Következőnek Adam volt a soros, mert idősebb volt néhány perccel Michaelnél.

-         Tisztelt bíró úr, én is apámmal szeretnék élni, a nővérem által felsorolt okokból.

Michael volt soron.

-         Tisztelt bíró úr, én is az apámmal szeretnék lakni, ahogy azt már a nővérem is elmondta.

Mindenki ledöbbent, csak én mosolyogtam. Barbara szemében könnyeket láttam, de nem érdekelt. Tudtam, hogy annak idején ő is ezt tette velem, hát én is ezt teszem vele.

A tárgyalás végén a bíró természetesen nekem ítélte a gyermekeimet. Megnyertem a pert! Boldogan vittem haza a tizenhat éves lányomat és két tizenhárom éves öccsét. 

2.történet - 9.fejezet - Az igazi válás

2011.08.21. 22:46 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 2000 van. Michael negyvenhárom, én harmincnyolc, Daisy tizenegy, Adam és Michael pedig nyolc évesek. Az idősebbik Michaelhöz már ebben a hónapban háromszor is ki kellett hívni a mentőt, mert túladagolta magát… Őszintén mondom, már nem is kicsit unom, amit csinál. Már el is akarok tőle válni, de nem mertem eddig elmondani. Őszintén szólva nem akartam fájdalmat okozni neki, hiszen még mindig szeretem, de muszáj megtennem a szükséges lépéseket.

Gondolkodásomból – már megszokottan – megint kivert valaki. A lányom bőgve rohant fel a szobánkba, szokásától eltérően. Ijedten tápászkodtam fel, odamentem hozzá, és megöleltem.

-         Anya – kezdte, még mindig bömbölve -, apa a nappaliban, a padlón fekszik eszméletlenül, és nem tudom, mi van vele!

Rohantam le, hiszen ha a gyerek vette észre, akkor már egy ideje ott feküdhetett. Féltem, hogy most tényleg nagyobb baja esik, mint az előző három rohamkor volt. Ahogy leértem, rögtön a harmadik lépcsőfokról leugorva mellé érkeztem, és gyorsan megnéztem a pulzusát. Nem tudtam kitapintani, és a legrosszabbtól tartva elküldtem a síró lányomat telefonért. Mikor egy perc múlva Daisy, átrohanva a fél lakáson, kezében a telefonnal mellém érkezett, kikaptam a kezéből a készüléket és tárcsáztam a mentőket.

-         Halló?

-         Jó napot! A férjem túladagolta magát erős fájdalomcsillapítókkal, és nem érzem a pulzusát, kérem, mihamarabb küldjenek egy mentőt Neverland Ranchre, Santa Barbarába! Köszönöm, viszhall – hadartam el a megszokott beszédem.

A tizenegy éves lányom sírt, megállás nélkül, annyira, hogy már majdnem nyugtatót adtam neki, hogy lehiggadjon… Végtére is, kiküldtem, hogy ne lássa az apját ilyen állapotban. Pár perc halálos aggódás elteltével már hallottam is a szirénát, és kinyitottam az ajtót, hogy bejöjjenek. Gyorsan ki is vitték a férjemet, mondtam a lányomnak, hogy maradjon itthon, a bébiszittert felhívtam, hogy jöjjön át vigyázni rájuk, és már mentünk is a kórházba. Út közben egyszerre felerősödött bennem a vágy, hogy minél hamarabb elváljak Michaeltől, és ez csak fokozódott a hír hallatán, hogy negyedszerre is kimossák a gyomrát a gyógyszermérgezés miatt. Belefáradtam, hogy ezt a megpróbáltatást el kell tűrnöm, hogy mindig készen kell lennem arra várva, hogy a férjem mikor adagolja túl magát… Egyszerűen betelt a pohár. Alig vártam, hogy beengedjenek hozzá. „Majd én jól megmondom neki! Majd megtudja, milyen terrorban tartani az egész családot!” – füstölögtem keserűen, magamban. Ebben a pillanatban az orvos hangja térített magamhoz.

-         Maga Mrs.Jackson? – fordult felém.

-         Öhm… Igen, én vagyok.

-         A férje felébredt, most már bemehet hozzá. De figyelmeztetem: nagyon vigyázzon rá, mert ha ez még egyszer megtörténik, a férje… Nos, a férje örökre távozik.

-         Értem. Köszönöm. Remélem, nem történik meg. Viszlát, és tényleg nagyon köszönök mindent – kezdtem el futni Michael terme felé.

Mikor beértem, Michaelt elég rossz állapotban láttam. Arca sápadt volt, beesett, szemei szomorúságot tükröztek, arcán fájdalom terült el. Mindaddig csöndesen sírdogált, míg én be nem léptem. Mikor meglátott, arca visszanyerte eredeti színét, mosolyával elkápráztatott, szemeiből sütött a szeretet és a szerelem. Rögtön felvidult, amint én bent voltam a szobában. Mosolyában, ha akartam, se találtam volna semmi erőltetettet. Igazi, kedves, élénk mosoly volt ez, az öröm első jele. Nem volt szívem neki megmondani a válást, majd csak akkor, ha nem lesz ilyen rosszul. Tétován odasétáltam az ágya mellé, felé hajoltam, és átöleltem. Szemeimből a könnyek folytak, mint a záporeső. Michael is látta ezt.

-         Drágám… Mi a baj? – kérdezte, és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem. Michael meglepetten nézett rám, nyilván nem számított erre.

-         Michael… El kell neked mondanom valamit. Nehéz lesz, de el kell fogadnod. Az elmúlt hónapban negyedszerre kerültél be a kórházba, és az utolsó alkalommal, vagyis most, Daisy is látta, milyen állapotban voltál. Én… - kezdtem megint szomorúan Én ezt már nem tudom elviselni. A kislányunk most otthon sír, a bébiszitter vigasztalja. Szegény annyira megijedt, hogy majdnem leöntöttem egy pohár jéghideg vízzel, hogy legyen kicsit nyugodtabb… Szerinted a család idegeivel szabad játszani? Mi vagyunk mi, robotok? Egyáltalán miért vagyok én neked, hogy őrizzelek, mert túladagolod magad?! – kezdtem dühbe gurulni. Nem állt szándékomban, de kicsit fennhangon kezdtem el mondani a többit. – Szerinted nekem ez nem fáj?! Ne tudd meg, milyen, ha az ember a szerettét látja a betegágyon! Mindig attól rettegtem, hogy elveszíthetlek… Akár mikor! Érted már, miért vagyok mostanában ennyire ideges? Mert féltem, hogy bármikor meghalhatsz! És ebből már nagyon elegem van, szóval…

-         … Szóval elválsz. Értem. Utolsó szavam ez lenne a témához: Köszönöm, hogy eddig elviseltél.

Ezekre a szavakra könnyek gyűltek a szemembe. Elfordultam, mert most nem törhetek meg. Muszáj ezt a döntést meghoznom, akár mennyire is szeretem Michaelt.

-         Elmegyek vécére, mindjárt jövök – szóltam Michaelnek, és elhagytam a helyiséget.

Rohantam a már említett helyiség felé, közben még tartottam vissza a könnyeimet. Odaértem, kicsaptam az ajtót, bezárkóztam egy fülkébe, és halkan zokogtam. Pár perc elteltével nyugodtabban kijöttem, megmostam az arcom, hogy ne látszódjon annyira, hogy sírtam, és visszamentem Michaelhöz. Nem nyitottam még be, hallgatóztam, hátha hallok valamit. Michael is sírt… Benyitottam. Leültem az ágya mellé helyezett székre. Néztem Michaelt, de ő nem nézett rám. Konokul elfordult, tekintete a távolba meredt.

-         És… És mi lesz a gyerekekkel? Kinél maradjanak? – kérdeztem tartózkodóan.

-         Hát gondolom, te is akarod nevelni őket… Mert én mindennél jobban – mondta Mike, most már felém fordulva.

Borzalmas állapotban volt. A szemei vörösek, kisírtak voltak, az arca tömény fájdalmat tükrözött. Nem mertem a szemébe nézni, féltem, hogy fájdalmas arckifejezésére elsírom magam. A lábujjaimat figyelve lassan, de megfontoltan megszólaltam:

-         Én imádom a gyermekeimet, persze, hogy akarom őket nevelni! Akkor perre visszük, és nyer, aki nyer, rendben?

-         Rendben. De számíts rá, hogy mindent megteszek azért, hogy a gyerekek nálam legyenek!

-         Én is, hidd el! Ja, és szólj, ha szükséged van valamire, bent maradok, ameddig lehet…

-         Rendben. De ha kiengednek, elválunk, rendben? – kérdezte tőlem pókerarccal.

-         Rendben.

A gondolataim őrülten kavarogtak a fejemben, miközben Michael kezét fogtam...

***

Michaelt kiengedték a kórházból. Haza is jött, és egy darabig még együtt is éltünk. Azt fogadtuk meg, hogy amíg nem döntenek a gyerekek elhelyezéséről, addig együtt leszünk. A válás már megtörtént, és Michael vett nekem egy házat, nem annyira távol az ő birtokától. Fel is újíttatta, és már az is kész volt. Remélem, jól alakul minden, és annál lesznek a gyerekek, aki meg is érdemli őket…

2.történet - 8.fejezet - Válás vagy csak egy kis szünet?

2011.08.09. 00:18 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

Már eltelt egy év is, de még mindig nem váltunk el, és nem is kezdtük meg a gyerekekért a pert. Úgy éreztem, nem tudom megtenni, hogy így elhagyom az imádott férjemet. Soha nem volt még nála jobb ember a közelemben, vétek lenne őt elhagyni. Meg az érzéseivel sem szabad játszani, mert habár tényleg könnyen megbocsát, de a lelkében ezek a mély sebek ott is maradnak örökre. Ez az úgymond „mellékhatása” Michael megbocsátásának. Igen, el akartam tőle válni, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Nem megy. Egyszerűen nem…

Töprengésemből az ajtó nyílása rángatott ki. Michael állt előttem, kissé leépült állapotban. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, a haja kócos volt, mert gondolom, nem volt lélekjelenléte kifésülni (nem azt mondom, hogy egy éve nem fésülte ki, hanem csak ma), és soványsága még kórosabb lett. Ennek ellenére örültem a jelenlétének.

-         Tessék. Mit szeretnél? – szóltam hozzá kedvesen.

-         Barbara. Beszélnünk kell, jó?

-         Rendben. Mondjad, mi a baj.

Feszülten figyeltem minden mozzanatát. Tényleg nagyon reméltem, hogy azt mondja, nem akar elválni tőlem.

-         Nem akarok válni. – Lássunk csodát! Mit mondtam?

-         Én sem, Michael, én sem! Ez a szünet épp elég volt nekünk, eleget szenvedtünk már, nem éri meg! Szeretlek, és ezért halasztgattam mindig ezt a válási papírosat! A világ összes és legnagyobb szeretete benned lakozik, és annak erejével megtanítottál arra, hogy becsüljem a másikat, és fogadjam el úgy, ahogy van! Szeretlek, érted?! Szeretlek, te bolond, és soha nem akarlak elveszíteni! – kúsztam hozzá közelebb, és meg akartam csókolni, ám ő megállított.

-         Várj! Igazad van. Ez a szünet éppen elég volt nekünk, nem akarunk többet szenvedni. Elég volt már ebből, tényleg nem éri meg az egészségünket feláldozni érte! Én is nagyon nagyon szeretlek, és nélküled nekem elveszne a világ! Ha te nem lennél, én még mindig gépiesen turnéznék meg állandóan a stúdióban ücsörögnék! Szeretlek én is téged, nagyon! Imádlak! Én sem akarlak soha de soha elveszíteni téged!

Fogta a derekamat, közelebb húzott magához, és szenvedélyesen megcsókolt. Égtem a vágytól, ezért visszacsókoltam. Mikor ajkaink összeértek, úgy éreztem, hogy nálam boldogabb ember nem létezik a földön. Ajkaink még hosszú percekig nem válltak szét, aztán még is megtörtént.

-         Nagyon-nagyon szeretlek – suttogtam a fülébe, majd vele együtt leültem a földre. Átöleltem a mellkasát, és boldogan szorítottam magamhoz. Mennyire hiányzott nekem már! De most végre boldog vagyok, hogy itt lehetek vele.

***

 

-         Michael! Michael, gyere gyorsan! – kiáltottam ki a férjemnek a hálószobából.

Megleltem egy videót, amit már régóta gőzerővel kerestem. Michael ebben annyira édes! Na, nem húzom tovább az idegeidet, itt a videó:

 

-         Igen, drágaságom? – rontott be a szobába, és rögtön leült mellém.

-         Erre emlékszel? – néztem rá bociszemekkel.

-         Persze! Ez durva volt, mert itt is elsírtam magam – magyarázta.

-         De akkor is, nagyon édes voltál – pusziltam meg a száját.

-         Te mindig is az voltál – nézett rám szerelmesen.

-         Áááá, ne túlozz!

-         Nem túlzok! Te nők legjobbika, te Istennő!

Azon kaptam magam, hogy a férjem magához húz, és elkezdi csókolgatni a nyakamat. Kuncogtam, és a kezem hátrafelé nyújtva belekapaszkodtam a nyakába. Megfordultam, és végigsimítottam a mellkasán. Michael meg ezután ledöntött az ágyra. Csókolóztunk, és én elkezdtem gombolni az ingét… 

2.történet - 7.fejezet - Gondok egymás hegyén-hátán

2011.08.08. 03:51 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Két év telt el azóta, hogy Daisy kimondta az első szavát. Most 1995-öt írunk. Sok minden történt ebben az elmúlt két évben, de semelyik sem annyira említésre méltó.

Ez a nap is úgy kezdődött, mint bármely másik. Reggel felkeltem korán, megetettem a fiúkat, Daisy elé tettem egy tál tojásrántottát, és magamnak is sütöttem egy adagot. Michael még picit pihent, a horkolásáról tudtam. Évek múltán is megérezte, ha nem vagyok mellette. Megmosolyogtam a gondolatot, és elmosogattam a tányérokat. Felmentem a szobába, hogy felébresszem Michaelt. Benyitottam, és vajon mit láttam? Mike ott ül az ágyon, és éppen bevesz kb. hat-hét darab más-másféle gyógyszert. Szörnyülködve nekitámadtam hát.

-         Michael! Mi a jó eget csinálsz?! – vontam kérdőre.

-         Édesem… Megmagyarázom…

-         Ne magyarázz semmit, látok is, és hülye sem vagyok!

-         Nyugodj már meg! Hagyd, hogy végre elmondjam! – futotta el a pulykaméreg Mikeot is.

-         Mondjad… De tiszteld meg annyival gyermekeid anyját, hogy az igazat mondod!

-         Rendben. Szóval, betegségeim vannak, és azokra szedek gyógyszert. Ennyi! – hadarta el unottan.

-         Ja, értem már. Szóval, betegségeid vannak, és én nem tudok róla… Hát, köszönöm – csaptam be magam mögött az ajtót.

Futottam le az emeletről, könnyeimmel küszködve. Mikor magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, zokogásban törtem ki. Nem érdekelt, hogy hangos vagyok, csak ömlöttek ki belőlem az érzelmeim a sós könnyekkel együtt. Körülbelül olyan fél óra múlva hangos kopogást és ordibálást hallottam. A fürdőszoba ajtaja mögül jött.

-         Barbara, drágám, nyisd ki az ajtót! Szeretnélek megvigasztalni… - hallottam Michaelt.

-         Hagyj békén! Nincs szükségem a vigasztalásodra! – ordibáltam sírva.

Hallottam, ahogy kattan a zár, és belép rajta Michael. A térdeim közé hajtottam a fejem, és csak zokogtam, ameddig bírtam. Ahogy a férjem leült mellém, rögtön átkarolt. Úgy éreztem, összedőlt bennem a világ, mert soha, de soha nem hittem volna, hogy pont Michael fog gyógyszerezni.

-         Ne érj hozzám! – húzódtam el bőgve, mikor az arcomat akarta felemelni.

-         De miért? Mi rosszat tettem ellened? Nem vagyok gyógyszerfüggő, sem drogos, úgyhogy nyugodj meg! Csak a napi adag fájdalomcsillapítóm vettem be…

-         Délután egykor? És ekkora mennyiségben? Te reggel, mikor felkelsz, akkor szoktál gyógyszert bevenni... És kevesebbet.

-         Tudom, de most elfelejtettem reggel bevenni… És azért vettem többet, hogy jobban elmúljon a fájdalmam.

Elegem volt az egész világból, elegem volt abból, hogy a szemembe hazudtak, elegem volt mindenből. Most csak zokogni akartam, megállás nélkül csak sírni, hagyva, hogy könnyeim zápora elárasszák a pólómat, foltot hagyva az említett ruhaneműn. Azt sem tudtam, mit csinálok, fogtam magam, Michael nyakát átölelve hozzá bújtam, és próbáltam magam megnyugtatni. Ebben segített ő is, és most már ketten nyugtattunk engem. Szánalmas, nem? Saját magam sem tudom lenyugtatni… Valahogy elegem volt magamból, hogy mindenkinek csak a problémát okozom. De ebben a percben megéreztem, hogy fontos vagyok a családomnak: Anyámnak, apámnak, a testvéreimnek, nem utolsó sorban Michaelnek, Daisynek, Adamnek, a kicsi Michaelnek, a barátaimnak… nekem ők az igazi családom. És mellettük soha nem szenvedtem, és nem is fogok. Főleg, ha itt van nekem a nagy, erős és kitartó férjem.

 

***

 

A veszekedések már egyre gyakoribbak voltak, körülbelül egy nap olyan ötször-hatszor minimum kiborultam. Egy nap megelégeltem, és elszánt lépésre szántam el magam.

-         Michael… Beszélhetnénk? – kezdtem nyomott hangulatban.

-         Persze – mondta Michael. Érezni lehetett rajta, hogy feszült, ideges, és egy ideje eléggé zárkózott velem és a gyermekeivel szemben is.

Kimentünk, és leültünk egy teraszra. Azon gondolkoztam, hogyan kezdjem, hiszen szeretem a férjem, de ez még nekem is sok… Azonban Michael megelőzött.

-         Válni akarsz a veszekedések miatt? – kezdte nagyon, szívbe markolóan szomorú hangon.

-         Hát… Éppen… Ezt akartam neked elmondani. De látom, magadtól is rájöttél.

***

Michael szemszögéből:

Ebben a percben, mikor ezt meghallottam, összedőlt bennem a világ. Én imádom ezt a nőt, álmaimban ő szerepel… Nélküle senki nem lennék. Szívem darabokra törte a fájdalom. Nem akartam kimutatni, mert féltem, hogy az lenne a gyenge pontom. Férfi létemre én igen is szoktam sírni, és nem szégyellem… Sőt! Igazán érzelmes dolognak tartom. Az ember így legalább kiadja magából a bánatát. Válaszomon gondolkodtam egy pár percet, aztán végre-valahára kiböktem.

-         Rendben. Te tudod. De én egyet kijelentek: Nem fogom hagyni a gyermekeimet, a végsőkig küzdeni fogok értük.

-         Nem is mondtam, hogy ne küzdj értük. De felőlem fel is adhatod, mert én vagyok az anyjuk. Vagy perre visszük, vagy egy házban élünk, attól függetlenül, hogy elváltunk. Én az elsőt választom, mert nem vagyok hajlandó többet veszekedni veled. Megegyeztünk?

-         Rendben. Akkor perre visszük. De nem, soha nem adnám fel! Én meg az apjuk vagyok. Mitől vagy te különb, mint én? Na jó, mindegy. Menjünk, hozassunk papírokat, és váljunk végre el. Rendben? – határoztam el magam. Nehéz volt ezeket a kemény szavakat kimondanom, de nem tehettem mást.

-         Rendben. És ha megnyerem majd a pert, tovább gyógyszerezhetsz… Sok boldogságot a gyógyszereiddel – azzal becsapta a szobánk ajtaját.

Kábultan rogytam le az ágyra, és nem sokat vártam, már is kitörtek belőlem az érzelmeim. Csak sírtam, és sírtam, megállás nélkül. Meg akartam csókolni, csak utoljára azt a nőt, akinél a szívem örökké ott ragadt. Ha ő már nem szeret, én akkor is szeretem őt.

 

***

Barbara szemszögéből:

Rohantam a fentebb lévő szobák egyikébe, hogy kiadhassam magamból érzelmeimet. Biztosra vettem, hogy Michael is sír, ugyan úgy, mint én, hiszen ő is épp olyan érzékeny, mint én. Ledőltem az ágyra, és könnyeim folyóvá duzzadtak szemem alatt. Imádom ezt a férfit, de sajnos muszáj elhagynom. Ebben az időben sokat romlott a kapcsolatunk, és muszáj volt valamit lépnem. Meg kell tennem, hiába is fáj. Tovább kell lépnem. A szívem örökké az övé marad, de el kell tőle szakadnom mindenképpen. Fájni fog nagyon, sőt, már fáj is, de muszáj megtennem, egyszerűen képtelen vagyok maradni. Bőgtem, csak bőgtem, aztán megcsináltam a kicsik körüli munkát, és visszamentem bőgni. Átbőgtem az egész éjszakát, és mikor lementem az emeletről a mellékhelyiségbe, akkor mintha a hálószobából is hallottam volna a zokogást… Éreztem, hogy az én imádott szerelmem sír.

2.történet - 6.fejezet - Újabb jövevények

2011.08.05. 14:16 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

Barbara szemszögéből:

1992. január 24-e van, pont a szülés napja. Már a kórházban feküdtem, és gyötörtek a fájdalmak. Michael nem bírta elviselni, hogy szenvedni lát, ezért megmondta nekünk, hogy lemegy a közeli folyópartra, hogy kicsit lehiggadjon. A lelkünkre kötötte, hogy annyiszor csörgessük meg a mobilját, ahányszor történik valami. Amint ezt a mondatot befejezte – már majdnem sírva, hogy szenvedni lát -, rögtön el is hagyta a szobát, várva, hogy történjen valami. Hirtelen éreztem egy szúrást a karomon, és a fájdalmam meg is szűnt… Elkezdődött a szülés.

***

Michael szemszögéből:

Már halálra aggódtam magam, hogy mi van, mikor végre megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki az, láttam, hogy az orvos. Elkezdtem futni a kocsim felé, és miközben vezettem, újra megcsörrent a telefonom. Jesszusom! Már két gyerek! Mire odaértem, az orvosok már vártak.

-         Gratulálok, Mr.Jackson! A felesége és az ikergyermekei már várják magát – mosolygott rám az egyik orvos.

-         Köszönöm. Hadd kérdezzem meg, egypetéjű vagy kétpetéjű ikrek?

-         Egypetéjűek, és fiúk. Még egyszer, gratulálok, uram, sok boldogságot és egészséget! – köszönt el az orvos.

Mámorosan indultam el a feleségem szobája felé. Előre féltem, hogy nem találunk jó nevet a gyerekeknek. Emlékszem, Daisy nevének a kiválasztásakor is mennyit veszekedtünk, mire megtaláltuk a megfelelőt! Kicsit félve, de inkább boldogan nyitottam be. Megrészegített a gondolat, hogy fiam született. Ráadásul nem is egy, rögtön kettő!

***

Barbara szemszögéből:

Álmosan feküdtem az ágyamban. Michaelre vártam, karomon a két legifjabb családtaggal. Annyit tudtam, hogy a bal karomon lévő kisfiú egy perccel idősebb a jobb karomon lévő ikertestvérénél. A nevüket majd Michaellel beszélem meg. Gondolkoztam ezen, és meg is fogom kérdezni a férjemtől, hogy mit szólna, ha az idősebb Adam, a fiatalabb meg Michael lenne. Ekkor viszont kinyílt az ajtó, és biztosra vettem, hogy Michael lép be rajta. Igazam is volt, csak egy dolog tért el: A férjem nem belépett, hanem berohant. Úgy megijedtem, hogy majdnem elejtettem a két kisfiamat. Michael oda is rohant az ágyam mellé, hogy rögtön a kezébe vegye az idősebbiket. Megmosolyogtam, mikor a nagyobbik fiát átszellemült arccal, óvatosan a kezében tartva megpuszilta.

-         Michael!

-         Igen, drága szívem?

-         Mi legyen a fiaink neve? – kezdtem idegesen.

-         Ettől féltem…

-         Figyelj, drágám, én gondoltam két névre… Ugye bár a kezedben az idősebbik fiunkat tartod, és gondoltam, hogy ő lehetne Adam, a kisebbik iker meg Michael, az apja után – puhatolóztam óvatosan. Csak jó lesz… Reménykedjünk.

Michael arcát figyeltem, és egyre elégedettebb lettem. Mikor elmosolyodott, tudtam, hogy sikerrel jártam.

-         Nekem tetszik! Annyira illik rájuk ez a két név, hogy nem is tudom elmondani. Ügyes vagy, drágám, tudtam, hogy jól fogsz választani – puszilt szájon Michael.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá fáradtan.

-         Látom, fáradt vagy, drágám… Akkor hagyunk is pihenni. Na szia, jó éjszakát, szeretlek, Daisyvel, Adammel és Michaellel együtt! – nyomott egy búcsúcsókot a számra a kedvesem.

Kiment, de előbb letette a két kis kórházi ágyba az ikreket. Mindig is ikrekre vágytam… Ez a vágyam végre teljesült. Boldogan lehunytam a szemem, és szinte azonnal elaludtam.

***

 

Három hét telt el a szülés óta. Azóta már régen haza is engedtek minket a kórházból, és azt mondták, mindkét kisfiam makkegészséges. Éppen naplót írtam, és benne le is körmöltem azt, hogy a gyermekeink Michaellel miben hasonlítanak rá és miben rám. Idézem:

„Michael: Göndör, fekete haja csodálatos, imádom! Szeme mandulavágású, csokibarna. Arca, akár egy angyalé, megigéz, fogva tart. Testalkata vékony, már a szemét média azt is mondta róla, hogy anorexiás. Most harmincnégy éves.

Barbara (azaz én): Hullámos, hosszú, vörös hajam van. Szemem színe kék, éppen olyan, amilyenre vágytam. Szemem vágása hasonlít a mandulavágásúra, de nem teljesen olyan, kicsit nagyobb. Arcomon a szemöldököm ívelt, pilláim éppen megfelelőek – legalább is nekem -, ajkam nem is vastag, de nem is vékony. Testalkatom normális, amit eszek, néha meglátszik rajtam, néha nem. Most vagyok harminc éves.

Daisy: A haja éppen olyan göndör, mint az apjának, csak a kislányom szőke, az apja pedig fekete hajú. Ha az ember a szemébe néz, Michaelt látja a tükrében, mert a vágása, a színe, az egész szeme olyan, mint az apjáé. Az arca körülbelül olyan, mint az enyém, a testalkatáról nem is beszélve. Amit eszik, nem látszik meg rajta. Most három éves.

Adam és Michael: Az a picike hajuk, ami van nekik, göndörödik, és fekete. Szemeik olyanok, mint az apjuké, csak kékben. Arcuk dundi gyermekarc, de egyre jobban az apjukéra kezd hasonlítani. Nincs köztük különbség – legalább is kinézetre -, mivel egypetéjű ikrek. Most három hetesek.”

Szóval, azt hiszem, elég részletesen leírtam mindent. Hirtelen benyitott az idősebb Michael, kezében Adammel és Michaellel. A kezembe adta őket, hogy vigyázzak már rájuk addig, amíg megcsinálja nekik az ételt, és kiviharzott. Hamar meg is csinálta nekik, és hozta a két üveg tápszert. A kezembe adta az egyiket, és átvette Michaelt. Ő volt a kettő közül a kedvesebb neki, mert örökölte a nevét. És ki tudja, lehet, hogy még a szemszínét is örökölni fogja! Gyorsan megetettük, majd megbüfiztettük a két kisfiút, majd egy gyors tisztába tétel után álomba ringattuk őket. Már mi is fáradtak voltunk, és elmentünk aludni. Daisy éppen a földön kirakózott. Mosolyogva leguggoltam mellé, és közöltem vele, hogy megyünk fürdeni. Jól nevelt kislányom van, mert soha sem hisztizik, hogy ezt nem akarja, azt nem akarja. Egyszerűen mondom neki, hogy mit szabad és mit nem, és ő ezt tudomásul veszi. Szóval, elmentem a fürdőszobába, hogy megengedjem a vizet. Megcsavartam a meleget és a hideget, és a szokásos módon habfürdőt is tettem bele. Mikor kész lett, átmentem Daisyhez. A kislányom nem volt ott. A szívinfarktust majdnem elkaptam, mikor csak hűlt helyét láttam a három éves kislányomnak. A hajamat tépve elindultam lefelé – pontosabban rohantam -, hogy megkeressem a gyermekemet. Szőrén-szálán csak nem tűnik el egy három éves kisgyerek! Mikor Michael feltűnt előttem, kezében a kislányommal, rögtön abbahagytam a hajtépést, de nem nyugodtam meg.

-         Michael Jackson! Hogy voltál képes a tudtom nélkül elvinni a szobából a gyereket?! Majdnem a szívbajt hoztad rám, tudod, hogy megijedtem?! – vontam kérdőre rikácsolva a férjem.

-         Nyugodj már meg, Barbara! Nincs semmi, csak Daisy félt egyedül kimenni a sötétben vécére, és én elvittem! Előbb meg is kérdezhetnéd, mielőtt nekiállnál szívinfarktust kapkodni! – hűtött le Michael.

-         Jól van, bocsánat, igazad van – sütöttem le szégyenemben a szemeimet.

-         Tudod, hogy nem akartalak megbántani. Naa, gyere ide, drága szívem – ölelt magához Mike.

-         Ide adnád Daisyt? Elviszem fürdeni, aztán lefekszik aludni.

-         Persze. Tessék, fogd meg!

Átvettem a kislányt, és már siettünk is a fürdőkád felé, mert már láttam rajta, hogy mindjárt elalszik a karomban.

Levettem róla a pólóját, a nadrágját és a bugyiját, és beleültettem a langyos vízbe. Daisy laposakat pislogott.

-         Mama! – szólalt meg hirtelen.

Én csak néztem, mert eddig a kislányom még nem tudott beszélni. Hirtelen felfogtam ennek a dolognak az értelmét, és gyorsan kikaptam a vízből Daisyt. Megtöröltem, és ráadtam a kis köntösét. Szaladtam vele az apjához, hogy elmondjam az örömhírt.

-         Michael! Michael, képzeld, Daisy kimondta az első szavát! Azt mondta, hogy mama! – örvendeztem.

-         Papa! – szólalt meg megint a kislányom, és az apja felé kezdte nyújtogatni a kezét.

-         Látod? Milyen ügyes kis tündér lányom van nekem – puszilgattam meg az arcát a kicsinek.

-         Papa!! – mondta követelőzően.

-         Jól van, jól van, adlak a papának – nyújtottam át Michaelnek a lányát.

-         Milyen ügyes vagy, kicsikém! Mondd szépen: Mama – próbálkozott örvendezve Mike is.

-         Mama! – mondta Daisy.

Michaelt megrészegítette az öröm, és magához ölelte a kislányát.

-         Michael! – mondta az apja nevét a kicsi.

-         Mondd szépen azt is, hogy Barbara – próbálkozott Michael is.

-         Barbara – mondta álmosan Daisy.

-         Jól van, hagyjuk aludni, mert mindjárt elalszik itt, ülve.

Michael átadta a kicsit, és én befektettem az ágyába. Betakargattam, de fölöslegesen, mert már elaludt Daisy.

-         Jó éjszakát, te kis tündér – suttogtam, miközben egy puszit nyomtam Daisy arcára. 

2.történet - 5.fejezet - Meglepetés

2011.08.03. 22:13 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 

 Reggel sokkal álmosabban keltem fel, mint szoktam. Valami nagyon nem volt rendben velem, mert csak forgolódtam Michael mellett, de sehogyan sem tudtam elaludni. Erre a drágám is felkelt, és félálomban, kezdett nekem beszélni:

- Nem tudnál nyugton maradni egy kicsit? - bosszankodott.

Fogtam magam, és nem túl erősen belerúgtam a lábába. Azt hittem, dührohamot fog kapni, de tévedtem.

 

- Aúú! - ébredt fel, majd nevetni kezdett, ami miatt én is elkezdtem.

 

- Na jó, én kimegyek a konyhába reggelizni. Kérsz valamit? - néztem rá érdeklődően.

 

- Majd megyek én is, csak még kicsit pihenek - fordult az oldalára.

 

Mikor becsuktam az ajtót, szinte azonnal hallottam a horkolását. Nem sűrűn szokott horkolni, csak akkor, ha nem vagyok mellette. Valahogy mindig megérzi. Elmosolyodtam, és folytattam tovább az utamat. Hirtelen rám jött a hányinger. Rohantam a WC felé, ügyelve rá, hogy ne ébresszem fel alvó lányomat és férjemet. Na, most már tényleg nagyon nincs rendben valami! Legutóbb akkor voltam ilyen, mikor... Na ne! Nem kizárt, sőt, elég valószínű... Jesszusom! Már megint.

 

Terhes vagyok. Mosolyogva kimentem a konyhába, ügyelve rá, hogy ne egyek túl zsírosat, mert az árt a babának. Éppen vajaztam egy zsemlét, mikor Michael mögém állt, és megfogta a derekamat.

 

- Na, mit csinál reggelire nekem az én csodálatos kis feleségem? - csókolt a nyakamba.

 

Kuncogtam. Aztán megfordultam, és szemben találtam magam Michael arcával. Nem tudtam, hogy ilyen közel állt meg hozzám. Észre vettem, hogy az ujjamra ráment egy kis vaj, megfogtam, és rákentem Mike orrára. Ő nevetni kezdett, és megcsókolt.

 

- Michael... - kezdtem titokzatosan mosolyogva, és felé fordultam.

 

- Igen, drágám? - tette le a kenyerét az egyik harapás előtt.

 

- Kisfiút vagy kislányt akarsz? - kérdeztem mosolyogva tőle, majd tudatlanul is, de végig simítottam hasamon.

 

Egy pillanatra ledöbbent, majd vigyorogva megkérdezte:

 

- Már megint terhes vagy?

 

- Igen! Azt hiszem - nevettem rá, majd oda mentem hozzá, és az ölében ülve átöleltem. Michael örömében felkapott, és - persze óvatosan - körbe-körbe szaladgált velem. A végén már elszédültünk mindketten, ám nekem nem a szédüléstől lett hányingerem. Amíg ő befejezte a reggelijéből maradt egy-két harapást, addig én elmentem a mellékhelyiségbe. Dolgom végeztével kiordibáltam Michaelnek, hogy a szobában megtalál, és valahogy felvánszorogtam a lépcsőn. Amint beértem a szobába, lefeküdtem az ágyra, és elbóbiskoltam. Pár perc múlva arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitottam a szemem, és a kedvesem arcával találtam szemben magam. És a testéről ne is beszéljünk! Körülbelül olyan pózban voltunk, mint akik "azt" csinálják, csak ruhában.

 

- A francba! Meg akartalak lepni - duzzogott szerelmem, és durcásan lefeküdt mellém, a másik irányba nézve.

 

- Naa, kicsiim, ne bosszankodj máár - fordultam felé, és feltápászkodva egy puszit nyomtam az arcára.

 

Csábosan vigyorogva rám nézett, átfordított a hátamra, és megint ugyan úgy voltunk, mint mikor bejött. Kezeit a két vállam mellé tette. Megcsókoltuk egymást, és hirtelen a mellkasán találtam magam.

 

- Aúú! - jajdult fel a hirtelen támadt súly miatt.

 

- Jól vagy, drágám? - kérdeztem aggódóan, és legurultam róla.

 

- Igen... Csak egy kicsit beütöttem a fejem.

 

- Óóó, te szegény - néztem rá fájdalmasan, majd megsimogattam buksi fejecskéjét. Egy puszit nyomtam a hajába, és végig simítottam rajta. Aztán átöleltem, és megpusziltam a nyakát.

 

 

 

 

 

***

 

 

 

 

Michael szemszögéből:

 

 

 

 

Barbara már hamar elaludt, olyan kilenc óra körül. Mellette maradtam, miközben gondolataim a legújabb családtagunk körül forogtak. „Vajon fiú vagy lány lesz? És csak egy lesz? Lehet, hogy ikrek lesznek… Mit csinálunk, ha hatos ikrek lesznek?!” Gondolataimba merülve, robotszerűen simogattam a csodálatos feleségem buksiját, miközben hallgattam légzését is. Igazából féltettem, mert ha esetleg komplikáció lépne fel, akkor még balszerencsénk is lehet vele… Nem, Michael! Ezt a gondolatot el kell hessegetned, de rögtön! Gondolataim kavargó örvényéből Barbara suttogása ráncigált ki.

-         Ne! Michael… Gyere vissza! – beszélte álmában.

 

Lekaptam a kezem a fejéről, mert hirtelen elkezdett maga körül csapkodni és nyöszörögni. Óvatosan lefogtam, és próbáltam felébreszteni, de nem sikerült. Végül is magától felébredt, és felült az ágyban. Mikor nem érezte a kezemet, elkezdett zokogni. Kinyitotta a szemét, és mikor meglátott, rögtön magához húzott.

 

-         Naa, nyugodj meg, drága szívem – próbáltam csitítgatni, miközben a hátát simogattam.

 

-         Michael… Annyira… Megijedtem… Olyan valóságosnak… Tűnt ez… Ez az egész… - zokogta a mellkasomba.

 

-         Drágám, ne félj, itt vagyok veled. Nyugodj meg, és mondd meg nekem, mit álmodtál – kérleltem.

 

Körülbelül öt perc múlva már nyugodt volt, és nem is sírt annyira.

 

-         Szóval azt álmodtam, hogy megyek veled és Daisyvel egy macskaköves úton, szép, ragyogó napsütésben. Hirtelen beborult, fekete felhők jöttek, és Daisy eltűnt. Én zokogtam, aggódtam, te meg sírva próbáltál vígasztalni. Aztán egyszer csak hallottam, hogy mögöttünk valakik lopakodnak… Hátra is néztem, és te eltűntél. Ekkor kiáltottam valamit…

 

-         Igen, emlékszem. Azt mondtad, hogy „Ne! Michael… Gyere vissza!”, nem? – kérdeztem.

 

-         De! Pontosan ezt mondtam! Szóval, kiáltottam, és hirtelen megragadtak hátulról… Elkezdtem kapálózni és nyöszörögni…

-         Igen, ismerős… Alig bírtalak lefogni…

 

-         … Felébredtem, és mikor nem éreztem a kezed, elkezdtem zokogni. A többit meg már tudjuk – mesélte még mindig sokkoltan Barbara. – Nem olyan nagy ügy, de hidd el, átélni nagyon szörnyű volt – kezdett könnyezni.

 

-         Ne! Ne sírj, itt vagyok veled, és Daisy is itt van. Nyugodj meg, nincs semmi baj, amíg engem látsz! Megvédelek, akár mibe kerüljön is! Ne aggódj, kincsem, a családomat nem hagyom bántani!

 

-         Te vagy az emberek közül a legjobb! Nem is érdemlek ilyen férjet – ölelt magához szorosan Barbara.

 

Elmosolyodtam, és pár perc múlva visszaaludtunk, természetesen egymás karjaiban.

 

 

2.történet - 4.fejezet - Mámoros boldogság

2011.07.18. 03:17 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 1991-et írunk. Michael most harminchárom éves, Daisy kettő, majdnem három éves, én huszonkilenc éves vagyok, pont annyi, amennyi Michael volt a Bad idején. Erről jut eszembe... Most, nemrég kiadta a Dangerous című albumát, ami nem sikerült rosszul, de nem is olyan jól. Mivel tudta, hogy még mindig a rajongói közé tartozom, adott nekem egy példányt az összes eddigi albumából. Ááá, most olyan jól néz ki! Itt van néhány kép róla:








 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                                               
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ugye, milyen aranyos? Hát nem hiába imádom én ennyire! 
A Black or White dal videójának a forgatásán ott voltam. Mondanom sem kell, hogy sokszor nevettem, főleg, mikor Michael oda jött hozzám, és azt mondta, kövessem. Kezét fogva mentem vele, és oda vitt John Landis rendezőhöz. Felvett a földről egy poharat, amiben valami folyadék volt, megfogta John nyakkendőjét, és belemártogatta... A csávó olyan fejet vágott, hogy én majdnem megszakadtam a nevetéstől. Michael is nevetett, és dülöngéltünk, mint a részegek, egészen addig, míg össze nem fejeltünk. Azután már inkább fájdalmasan fogtuk a fejünket, és masszíroztuk a lüktető, fájdalmas részt. Egyébként még torta csatát is rendeztünk, természetesen Macaulay Culkin is besegített. Ahogy Michaellel eljátszották, hogy fogja az arcába vágni Johnnak az egyik tortát Mac, elkapott a röhögőgörcs. Michael már rögtön állt is fel, hogy megnézze, jól vagyok-e.
- Semmi... Baj... Drágám... Hihihihi - mondtam nevetve.
Michael a helyemre támogatott, és leültem az asztalhoz. A röhögőgörcsöm már elmúlt, és azt vettem észre, hogy John leült az asztalhoz. Mosolyomat próbáltam elrejteni, és szerencsére sikerült is. Michael John mellé állt, és elkezdett neki magyarázni. Ekkor Mac beszaladt, és elkezdte John vállát bökdösni. Mikor a rendező felé fordult, az arcába vágta a tortát. Elkezdődött a kaja csata. John felállt, és Michaelnek hajított egy tortát. Én játékosan John felé dobtam egyet, de közben éreztem, hogy valaki hátulról megdob eggyel. Ráadásul pont a hátsó felemet! És ami még rosszabb, fehér volt a torta krémje, és fekete nadrágban voltam... Hátra fordultam, és láttam, hogy Michael nevetve áll mögöttem. Megfogtam egy doboz tejszínhabot, és a testére céloztam vele. Ő közben egy másik doboz tejszínhabot fogott meg, és a szájába nyomta, majd rátapasztotta egy pillanatra az enyémre. A szám teljesen tejszínhabos volt mindenhol. Közben én kihasználtam az alkalmat, és Michael arcába fújtam egy kicsit. Ő is belefújta az enyémbe, és a végén már egymást dobáltuk a megmaradt tortákkal és fújtuk a másikra a tejszínhabot. Michael hirtelen intett, és a csata véget ért. Szegény Johnt mi ketten két oldalról támogattuk ki, mert nem látott semmit az édes, ragadós dolgok miatt. Közben rázott minket a röhögőgörcs, ahányszor ránéztünk a rendező úrra. Végül is bevitte Michael a férfi mosdóba, én meg kint megvártam. Szerencsére egy öltöző volt a mellékhelyiséggel szemben, így mi oda bementünk a szerelmemmel. Kettecskén. Szedtem az arcomról egy kis tejszínhabot, beleraktam a számba, és összekentem Michaelt.
- Háhá! Most visszakaptad! - nevettem.
Ő is nevetett, majd nem törődve vele, hogy milyen krémes a hátsó felem, az ölébe ültetett. Szinte rögtön meglátszott a nadrágján, ráadásul pont ott!
- Michael... Normális vagy? Azt fogják képzelni, hogy... Hogy... Tudod - vigyorogtam rá.
Csak nevettünk, aztán egymásra néztünk. Imádtam az ölében lenni, olyan kényelmes volt, és olyan jó... Aztán már majdnem megcsókoltuk egymást, mikor benyitott John. 
- Óóó, látom, dúl a love - kacsintott ránk.
- John! - nevetett Michael.
Felálltunk, és John nyomában újra elindultunk vissza a csata helyszínére. Eltakarítottuk a sok üres edényt meg a sok kajamaradékot, és indultunk haza. Mikor már otthon voltunk, szemben találtuk magunkat anyáékkal. Majdnem minden nap itt voltak, játszani a kis unokájukkal. Mikor megláttak minket Michaellel olyan krémes ruhában, mintha felrobbantottunk volna egy cukrászdát, menten az arcukra fagyott a mosoly.
- Hát ti meg mit csináltatok? - kérdezte megrökönyödve anyám.
- Torta csatáztunk - nevettem el magam.
- De akkor neked hogy került a hátsó feledre a krém, Michaelnek pedig a... khhm, szóval, oda? - értetlenkedett.
- Hát, rám úgy került, hogy Michael oda dobott egy tortát... Michaelre pedig úgy került, hogy az ölébe ültem. 
- Jaaa, értem.
Egyébként Michael így nézett ki a csata után:
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
És itt egy közös kép is (én nem álltam oda, nem volt kedvem mutatkozni teljesen majszosan):
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
- Ha nem gond, anya, én addig elmegyek átöltözni - ordibáltam le a lépcsőről.
Férjemmel a nyomomban vágtattam felfelé a lépcsőn, és a szobába érve rögtön leöltöztem egy bugyira és egy melltartóra. Michael - szokásos módon - mögém állt félcsupaszon, és végig simított testemen.
- Gyönyörű vagy, mint mindig - suttogta a vágytól elfúló hangon.
Hátra fordultam, megragadtam a nyakát, és az ölébe ugrottam. Ő vette a lapot, és megfogta a két combomat. Megcsókoltuk egymást, de nagyon szenvedélyesen, és letett az ágyra...

***

Daisy felsírt. Ezek szerint megint nem tud aludni. Kikászálódtam az ágyból, és odasétáltam a szobánkban álló kiságyhoz. Az ölembe vettem a kislányomat, és csendesen énekelgetni kezdtem neki. Rögtön el is aludt. Már megint anya fektette le... Daisy csak akkor tud nyugodtan aludni, ha Michael vagy én fektetjük le. Óvatosan vissza helyeztem gyermekemet a kiságyába, és vissza bújtam az imádott férfi mellé. Ébren volt, mint mindig, ha a kicsi felsírt. Oda bújtam a mellkasához, mire ő magához húzott, és puhán megcsókolt. Ilyenkor kettesben tudtunk lenni, mert Daisynek sok igénye volt. Mintha csak az apját látnám... Ő is mindig sok mindenre igényt tartott. A kicsi azért elég szépen fejlődik, már látszik, hogy egész életében ugyan olyan gyönyörű szemei lesznek, mint az apjának. Ennek örültem, mert ha az én szememet örökli, nem tudom, mit csinálok... Mi a jó a zöld szemben? Na mindegy... Michael karjaiban visszaaludtam. Álmomban újra átéltem azt a délutánt, mikor a gyermekünk megfogant.

2.történet - 3.fejezet - Új élet

2011.07.18. 02:04 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 1989-et írunk most. Már eltelt kilenc hónap, és holnapra van számítva a szülés. Végig simítottam gömbölyű hasamon, és hagytam, hogy a mellettem ülő harmincegy éves férfi ugyan ezt tegye. Miközben - ma már vagy hatvanadszorra - újra végig simított hasamon, hirtelen éles fájdalmat éreztem belül. Felsikoltottam, mire Michael rögtön tudta, mi a baj.

- Már is hívom a mentőt - kapta fel a mellém készített telefont. Épp erre a helyzetre készítettük oda.
- Halló, itt Michael Jackson. Egy mentő jöjjön gyorsan Neverland Ranchre, a feleségem éppen szül! ... Igen, első. ... Nem! De siessenek már! ... Viszhall! - hallottam Michael beszédét.
Öt perc múlva kiért a mentő, és be is vittek szirénázva a kórházba. Nagyon óvatosak voltak, nem akarták, hogy bármi baja legyen a picinek és nekem. Michael elkísért egészen a szülőszobáig, ahol már ott is termett az orvos rögtön.
- Nyomja! - adta az utasítást.
Én készségesen eleget tettem a kérésnek, és teljes erőmből nyomtam. Már nagyon elfáradtam, de még nem volt kint a pici.
- Még egy kicsit! Már mindjárt kint lesz!
Összeszedtem minden erőmet, és a borzalmas kimerültségemmel mit sem törődve, megint teljes erőmből nyomtam. Mikor a pici felsírt, én is sírtam örömömben. A mellettem ülő Michael ugyan ezt tette. Az orvosok a gyermekemen elvégezték a szükséges vizsgálatokat, megfürdették, bepólyálták és a kezembe adták. Fáradtan vettem át a picike testet, és bágyadtan elmosolyodtam. Michaelt kihívta az orvos, de azt ígérte, vissza jön. Pár perc után végre mellettem ült. Óvatosan átkarolta a vállamat, és egy puszit nyomott a gyermeke és a felesége homlokára is.
- Az én kicsi lányom - nézett gyönyörködve a gyermekére.
- Micsoda? Lányunk született? - nevettem rá.
- Igen - fordította pillantását rám. A szemében láttam megcsillanni a nagyon nagy boldogság sugarát. 
- Michael... 
- Igen, drágám?
- Itt maradsz velem? - kérdeztem, kissé félálomban. Nem, Barbara, nem alszol el!
- Persze! Hogy tudod ezt megkérdezni? Azt hittem, magától értetődő, hogy itt maradok mellettetek, ameddig lehet. 
Pár percig hallgattunk.
- És? Hogyan akarod elnevezni? - kérdeztem, megtörve a csendet.
- Nem tudom. Találj ki te egy nevet! 
- Alice? 
- Neem, az nem tetszik!
- Rosalie?
- Neem, abból túl sok van!
- Akkor még is mit akarsz?! - háborodtam fel.
- Nyugodj meg, drágám! Daisyhez mit szólnál?
Egy pillanatra elgondolkoztam. Végül is, jól hangzik.. Daisy Jackson.
- Jól van, az jó lesz! Jól hangzik - mosolyodtam el.
- Rendben, ezt is megtárgyaltuk - mosolygott vissza rám.
Elfordultunk egymástól, de még ugyan abban a pózban voltunk. Michael átkarolt, én Daisyt fogtam.
- De édes - méláztam. - Látszik, ki az apja.
- Hogyne! Inkább az anyjára hasonlít, mivel te ezerszer szebb vagy minden virágnál - csókolt meg Michael. 
A pici kinyitotta a szemét, és álmosan rám pislogott. Szép barna szeme volt, és pont olyan vágású, mint az apjának.
- Nézd a szemét, drágám! Mondom, hogy rád hasonlít - nevettem el magam.
- És az a legdurvább, hogy teljesen olyan a szeme, mint az enyém... Leklónozták volna ezt a szervemet? - vágott egy vicces fejet. Nevetnem kellett, és ő is velem nevetett.
- Drágám... Álmos vagyok - ásítottam egyet.
- Akkor aludj, édesem.
- Jó éjszakát, bogaram, te tündérek tündére - nyomtam puszit a kislányom homlokára, és odaadtam az apjának, hogy tegye be a külön neki előkészített ágyába. - Jó éjszakát, drágám, te álompasik gyöngye - csókoltam meg Michaelt, és lehunytam a szemem. Azonnal elaludtam.

***

Reggel, mikor felkeltem, Michael már javában tüsténkedett a kicsi és a ruháim körül. 
- Drágám, mikor mehetek haza? Mit mondtak az orvosok? - szólaltam meg.
- Ma már haza is engednek. A lelkünkre kötötték, hogy nagyon vigyázzunk a kislányra, mert ilyen szép kisbabát nem sokat láttak - húzta ki magát büszkén Michael.
- Mondom én, hogy a gyermekem apja nagyon jól néz ki - kacsintottam a szerelmemre, és közben felkeltem az ágyamból.
Felöltöztem, sietve össze pakoltam, megetettem Daisyt, és már siettünk is haza. Út közben az orvosok sok boldogságot kívántak a kicsinek, és Michaellel mindet rendre megköszönve siettünk is haza. Mikor már a szeretett helyen voltunk, felhívtam anyáékat.
- Halló? Itt a Parker lakás - szólt bele anyám a készülékbe monoton hangon.
- Szia anya! Hogy vagytok?
Mikor meghallotta a hangom, rögtön felvidult.
- Kislányom! Mi jól vagyunk, és ti? Megszületett már a pici?
Valósággal bombázott a kérdésekkel, de nem bántam.
- Mi is jól vagyunk, köszi anya. Igen, megszületett már.
- Na, mesélj róla!
- Lány, Daisy lesz a neve, az apja szemét örökölte... Tényleg, ha meglátod a szemét, azt fogod hinni, hogy Michael néz vissza rád - magyaráztam a telefonba lelkesen.
- Én szinte gondoltam, hogy az unokám lány lesz! Gratulálok, kicsim! Átmehetünk holnap hozzátok? Otthon vagytok egyáltalán? 
- Persze, átjöhettek, itthon vagyunk.
Ekkor belépett a szobába Michael.
- Mit csi...
Mielőtt végig mondhatta volna, leintettem, és tovább magyaráztam a telefonba. Michael leült mellém a kanapéra, és átkarolt.
- Anya, adjam neked Michaelt? Beszélsz vele egy keveset?
- Persze, add csak nyugodtan.
Odaadtam a készüléket a férjemnek, ami már eleve ki volt hangosítva.
- Halló, itt Michael beszél.
- Szija, drágám, hogy vagytok?
- Köszönjük, Mrs.Parker, nagyon jól. És maguk?
- Hát... Mi elég csendesen. Jól megy a munka, minden rendben?
- Persze, minden jó. Tudja, valaminek nagyon örülök.
- Minek?
- Annak, hogy megismertem a lányát - nézett rám szerelmesen az imádott férfi.
Anya csak kuncogott.
- Na, de én megyek is, szeretünk titeket nagyon! - köszönt el.
- Mi is magukat - köszönt el Michael is.
Azzal letették a telefont.
- Na, ez gyorsan ment - nevettem el magam. - Emlékszel arra, mikor két órán keresztül beszéltem anyával?
- Igen... De most valami másra akarok emlékezni, és azt te is szeretni fogod - kacsintott rám, és felkapott az ölébe. 
- Michael, hova viszel?
- Majd meglátod... Ha tudod, milyen szobák vannak az emeleten, akkor azt is meg tudod mondani, hova viszlek - titokzatoskodott.
- Hát, van a fürdőszoba, játékterem, hálószoba... Hálószobaa? - döbbentem rá.
Szerelmem nem szólt semmit, csak vigyorogva, lábbal belökte az említett helyiség ajtaját, és heves csókcsata közepette finoman letett az ágyra...

2.történet - 2.fejezet - A koncert és az után

2011.07.17. 05:46 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 A koncert elkezdődött, Michael feljött a színpadra. Rögtön a Come Together-rel indított, ami a kedvencem volt. Szexis volt a Come Together videója, ezért is szerettem annyira. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert mint oly sokan, én is vágytam rá, hogy megkaphassam őt, és mint senki más, meg is kaptam őt. Szóval, a Come Together nyitotta a koncertet, és közben Michael folyamatosan keresett valakit a szemével. Végül ez a szerve rajtam állt meg, és mikor rám nézett, elmosolyodott. Én egy szivet mutattam neki, mire ő rám kacsintott. Én elpirultam, mire ő egy puszit küldött nekem. Az egész rajongó tábor őrjöngésben tört ki. Én csak büszkén álltam a tekinteteket, melyek rám szegeződtek a puszi dobásakor. Kezemet a lehető legmagasabbra nyújtottam, hogy mindenki láthassa a kéz formálta szívemet. Michael pedig vissza küldött nekem egy ugyan olyat, és rám kacsintott. Még mindig nagyon jól éreztem magam, és hirtelen észre vettem, hogy a Smooth Criminal-ra átváltottak. Velük együtt táncoltam a tömegben én is, vigyázva a többi rajongóra. Ekkor váratlan dolog történt. Nem tudom, hogyan, vagy miért, de hirtelen megállt bennem a levegő, és elsötétedett minden. Azt hiszem, elájultam. Aztán, a sok pillantástól kísérve, hirtelen talpra ugrottam, és újra teljesen jól voltam. A szívet persze újra felmutattam, jelezve, hogy minden rendben, mivel Michael látta az ájulásomat. Arcáról eltűnt a féltés az aggodalommal együtt, és újra energikusan folytatta tovább. Közben megint váltottunk, most az elmaradhatatlan Bad következett. El is felejtettem említeni, hogy mindegyik dalt erős hangon énekeltem végig, és ezt is úgy kezdtem el és énekeltem végig. Teljesen jól voltam, hiába ájultam el az előbb. Közben nagyon hamar elmúlt a Bad, jött a The Way You Make Me Feel, amit megint csak végig énekeltünk a többi rajongóval. A koncert többi része is nagyon jó volt, imádtunk mindent. Michael fent a színpadon nagyon energikus volt, és mindenki imádta. Mikor vége lett a koncertnek, ő bement a színpad mögé, én meg leültem a lépcsőre, oda, ahol a tömeg nem láthatott és nem gázolhatott volna el. Nem sokára kijött a kedvesem, éppen mikor az egész rajongó tábor elment. Mikor meglátott, aggódva végigmért, hogy nem tapostak-e össze, vagy nincs-e valami bajom.

- Láttam az ájulásodat. Minden rendben, drágám? - aggodalmaskodott.
- Semmi bajom, Mic... - nem tudtam végig mondani, mert most megint elsötétült a világ, és pár percig nem láttam semmit.
- Barby! Barbara! Hallasz?! - nézett rám nagyon aggodalmas arccal a kedvesem.
- Persze! Ne aggódj, minden rendben, csak megszédültem, ennyi az egész...
- Barby. Ne hazudj nekem. Lenne egy tippem, hogy mi van... Véletlenül nem émelyegsz? - kérdezte titokzatosan Mike.
- De, de, egy kicsit - válaszoltam őszintén és készségesen.
- Hát, akkor gratulálok magunknak, mert... Mert... Na, találd inkább ki te - mosolyodott el.
- Ne már, biológiából soha sem voltam jó... Nem is értem, miért, de soha nem voltam jó - nyafogtam.
- Gyere, menjünk a sátorba, ott elmondom - támogatott ki.
- Michael, semmi bajom! - mondtam durcásan.
- Majd fel fogsz vidulni, ha megtudod, mi van! - nézett rám vidoran.
- Ja... Ha egyáltalán megtudom - durcáskodtam.

***

- Mi van?! Ez komoly?! Ez tudod, milyen nagy felelősség?! - kérdeztem kissé hangosan.
- Nyugodj meg, drágám! Nyugi! - próbált csitítani Michael.
- Nem nyugszom meg, Michael Jackson! Ne írd elő nekem, mit csináljak!
- Légyszíves, kiscicám, nyugodj meg! - ölelt magához.
Az ölelésére már megnyugodtam, de eléggé furcsán éreztem magam a hír miatt. Hogy mi a baj? Egy kisbaba. Amikor lefeküdtem Michaellel, biztos elhibáztunk valamit. De ha már így alakult, elvetetni úgy sem fogom.
- Ugye, azért nem kell elvetetnünk? - aggodalmaskodtam.
- Nem! Ne is gondolj ilyenekre! Nagyon nem szeretem, amikor az emberek kioltják egy kisgyermek életét ezzel a módszerrel!
Hát, igaza van. Mike mindig is híres volt arról, hogy nagyon szereti a gyermekeket. Én is szeretem őket. Képes vagyok az öcsémmel és a húgommal hetekig azt játszani, amit akarnak. Még ha babázni akarnának, akkor babáznék velük. De ezt csak szemléltetés gyanánt írtam.
- Tudod... Félek, hogy mi lesz, ha anyáék megtudják - aggodalmaskodtam.
- Ne félj, drágám. Kinyiffantani csak nem fognak - nézett rám viccesen.
- Tudod - ásítottam. -, most nagyon álmos vagyok. 
És miután ezt kimondtam, elsötétült a világ, és én kedvesem karjai közt aludtam el.

***

Már otthon voltam. A szüleim még nem tudtak semmiről. Vagyis, hát... Arról tudtak, hogy Michael a barátom, de arról nem, hogy terhes vagyok tőle. A gondolatra kellemesen megborzongtam. Terhes vagyok, és Michael Jackson a gyermekem apja! Ez valami csoda. Boldogan feküdtem az ágyamban, a délutáni lustálkodásnak eleget téve. Ekkor megcsörrent a telefonom. Michael volt az. Rögtön fel is vettem, és beleszóltam:
- Halló?
- Halló, itt Michael. Barby, te vagy az?
- Igen, drágám. Hogy vagy?
- Az nem lényeges. Az a lényeges, hogy te hogy vagy.
- Jól, köszi. Éppen most gondoltam rád és rá. Tudd, hogy imádlak, mindennél jobban, és... Na jó, a többit majd akkor, ha találkozunk.
- Éppen ezért hívtalak. Nem jönnél át hozzám? Neverland nincs messze tőletek...
- Várj, megmondom anyáéknak.
(- Anya, átmegyek Michaelhöz! És ott alszom!
- Rendben, kicsim, menjél! Érezd jól magad!)
- Oké, rendben van. Akkor, mikor menjek?
- Most! Ha neked is jó.
- Persze, hogy jó. Akkor nálad találkozunk, szia, puszi, nagyon-nagyon szeretlek!
- Én is téged. Puszi, légy jó, és vigyázz magadra és a kicsire.
Leraktuk a telefont. Rohantam apához, hogy vigyen el Michaelhöz. Nem szívesen állt fel a kényelmes kanapéjáról, ezért morgolódott egy kicsit, de mikor rájött, hogy nem ráz le, végül beadta a derekát. Kocsiba szálltunk, és pár percen belül már ott is voltunk. Michael kint várt minket, és kezet rázott apámmal. Apa vissza ült, és haza hajtott. Mi bementünk, és bent letelepedtünk az ágyra.
- Szóval, mit is akartál nekem mondani? - simogatta a derekamat.
- Azt, hogy nagyon imádlak, mindennél jobban, és nagyon jó érzés, hogy az imádott férfitől várok gyermeket, akit a legjobban fogok szeretni a világon - simultam szorosan testéhez. Éreztem, hogy megremeg, ahogy a nyakát megcsókolom. 
- Én is imádlak, és nagyon jó érzés, hogy nekem van a világon a legjobb barátnőm - csókolt végig a nyakamon. A vágyak már megint eluralkodtak volna rajtunk, de inkább felültem, nehogy valami baja legyen emiatt a kicsinek.
- Bocsáss meg, szerelmem, de ezt tudod, hogy nem szabad - néztem rá könyörgően.
Láttam rajta, hogy bosszantja, hogy vágyait nem élhette ki a barátnőjével, de nem akarta mondani, ezért csak intett egyet. Meg akartam csókolni, de elfordult, eltolt magától, és felállt az ágyról. Kivett valamit a zsebéből, elém térdelt, és kinyitotta. Abban a kis dobozkában egy jegygyűrű volt, csupa drága dolog mindenhol. 
- Barbara Parker, kérlek, légy a feleségem! Leszel a feleségem? - mondta hivatalos hangnemre váltva.
Egy pillanatig megszólalni sem tudtam az örömtől. Majd később könnyekkel a szememben leguggoltam Michael elé.
- Igen! Minden álmom ez volt! Igen, igen, igen és igeeeeen! - sírtam örömmel.
Hagytam, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt, majd a dobozkát lehajítottam az ágyra, és olyan erővel csókoltam őt meg, hogy egy pillanatra mukkanni sem tudott a csodálkozástól. Annál nagyobb volt az öröme, mikor a padlóra került, és rajta ülve csókolgattam őt. Életemben az volt a legszebb percem, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. De egyet biztosan tudok: Imádom Michael Jacksont!!!

2.történet - 1.fejezet - Találkozás az élet nagy csodájával, Michaellel

2011.07.17. 04:03 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 1988-at írunk. Holnap lesz a huszonötödik születésnapom. Már megint egy évet öregedtem... Ó, de szórakozott vagyok, bocsánat. Hadd mutassam be a családom: anyámat Elizabethnek hívják, de inkább Liznek becézzük, apámat Adamnek, az öcsémet és a húgomat, akik tizenkét évesek és ikrek, Davidnek és Annienek hívják, de Davenek becézzük az öcsémet.

Szóval, 1988-at írunk. Bevallom, ez a dátum tűzbe hoz, és az az ember is, akire közben gondolok. Hogy kire gondolok? Nem mondom meg! Na jó, nem leszek szemét... Michael Jackson. Egyszerűen elragadóan tehetséges és leírhatatlanul helyes! Jó, jó, tudom, reménytelenül vágyakozom, hiszen ő úgy sem lehet az enyém. Ő nagyon híres, lányok milliói rajonganak érte, én meg csak egy egyszerű rajongó vagyok, semmi több...
Töprengésemből a szobám ajtajának csapódása rángatott ki. Apa jött be, vigyorogva, mint a vadalma. Még soha sem csinált ilyet, ha látta, hogy Michaelen töprengek.
- Apa... - kezdtem óvatosan, de leintett.
-Kicsim, mivel tudom, hogy holnap lesz a huszonötödik születésnapod - húzott ki a háta mögül egy papír valamit -, és mivel egybeesik a Michael Jackson koncerttel, ezért gondoltam, elmehetnél rá.
Leült mellém az ágyra, és a kezembe adta a jegyet. Ámulva néztem apámra, és nem tudtam, hol ölelgessem meg puszilgassam az örömtől. Végül szegény már levegő után kapkodott, úgy megszorongattam.
- Köszönöm apa, imádlak! - nyomtam egy cuppanós puszit az arcára, és már rohantam is ki a szobámból.
Igaz, a jegy csak holnapra szólt, de én már egy nappal előtte kint akartam lenni a helyszínen. Összepakoltam a cókmókomat, és apa kivitt oda. Segített felállítani a sátramat.
- De kicsim, ugye, nem lesz baj? Nagyon vigyázz magadra! - aggodalmaskodott apám.
- Jaj, apa, nem vagyok már gyerek! Tudok magamra vigyázni! - teremtettem le dühösen. Mintha nem tudná, hogy huszonöt évesen az ember már nem kiskorú...
- Jól van, csak aggódok! - düllesztette ki szemeit dühösen.
- Nyugodj meg, apa, jól megleszek - mosolyogtam rá, és egy puszi kíséretében elköszöntem tőle.
Mikor a kocsi elhajtott, egyedül éreztem magam. Leültem a sátram elé. Bár még csak délután egy óra volt, úgy éreztem, nézelődnöm kell. Pár perc múlva meguntam a nézelődést, és fogtam magam, elővettem a Holséta című könyvemet, amit Michael írt.
Már amikor megkaptam, elsőre elolvastam. Egész nap le nem tettem, még evésnél is csak azt böngésztem. Most, hogy huszon nem tudom, hanyadszorra olvasom, ismerős volt minden egyes betű benne. Mikor egy képhez értem, kaptam magam, és nemes egyszerűséggel egy puszit nyomtam rá. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor egy hang szólalt meg a fejem fölött:
- Szia. Látom, tetszik a könyvem és a fényképem - nevetett rám.
Felnéztem, és azt hittem, ott helyben el is visz a rohammentő. Maga Michael állt előttem, teljes életnagyságban, végig nézve magánakciómat a fényképpel.
- Én-én-én-én... - kezdtem dadogva. Letéve könyvemet a földre, hirtelen felpattantam a helyemről. Még így is pár centivel kisebb voltam Michaelnél.
- Hagyjuk. Hogy-hogy ilyen hamar kijöttél? Mert szerintem a koncertemre jöttél - mutatott a kezemen lévő karszalagra. Ugye nekünk, rajongóknak azt mondták, hogy amint megkaptuk, vegyük fel a karszalagot.
- Hhhát az első akartam le-lenni - dadogtam, már kissé normálisabban viselkedve.
Michael nem válaszolt, csak elnevette magát. Imádtam a nevetését, az édes kis mosolyát, mindenét. Abban a percben azt éreztem, hogy enyém a világ. Én voltam a legszerencsésebb, mert találkozhattam a számomra leghelyesebb férfivel.
Én is elmosolyodtam, majd a következő pillanatban megállt bennem a levegő. Ahogy tekintetünk találkozott, vibrált az említett légnemű anyag közöttünk az érzelmektől. 
- Mr.Jackson, indulnunk kellene - szólt egy biztonsági ember. Dühösen pillantottam rá, mintha elevenen meg tudnám nyúzni. Balszerencsémre elkapta a pillantásom, és az övéből ezt olvastam ki: "Jobb lesz, ha nem csinálsz semmit, mert velem gyűlik meg a bajod." Én csak fitymálóan ránéztem, majd elfordultam.
- Mindjárt, egy pillanat - kezdett el kutatni a zsebében. Végül előhúzott egy tollat és egy papírt. - Meg is van! Itt a telefon számom, ha gondolod, majd hívj fel. Egyébként megtudhatom a neved? - mondta udvariasan.
De édes! A nevemet kérdezi. 
- Barbara. Barbara Parker - sütöttem le szégyenlősen a szemem.
- De gyönyörű... - mélázott az én kis szerelmem.
- Ohh, köszönöm szépen - pirultam el, és néztem megint a kedvencem szemeibe.
- De édes! Zavarba hoztam - nevetett.
- Áá, csak egy picit...
Ekkor viszont váratlan dolog történt. Michael fogta az arcom, magához húzott és megcsókolt. Ráadásul mind ezt az üzengetős testőr szeme láttára! Nem igazán törődtem vele, mit szólnak hozzá, csak hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Ajkaim szétnyíltak, és élvezkedve nyomultak annak a kedves embernek a szájára, akinek a csókjáról minden éjszaka álmodoztam.
Mikor elengedtük egymást, magamhoz öleltem Mikeot. A testőrök, amint láttam, tapintatosan elfordultak. Jól tették, mert semmi kedvem sem volt velük foglalkozni. Közben az édes emberkémmel kibontakoztunk az ölelésből, de a kezünk egymásét érintette még mindig. Michael arca fura volt. Lehetséges lenne? Ááá, biztos neeem... Vagy is, nem hiszem. Mintha szerelmesen nézne rám...
- Mr.Jackson! A végén még elkésünk - szólt Michaelre a testőre. 
- Jól van, jól van, megyek már - ült ki fájdalmas arckifejezés arcára. - Barbara, veled még remélem, találkozok. Addig is, szia! - integetett vissza.
Szívemben arcával, számon csókja égetően jó ízével tértem a sátram falai közé, hogy lepihenve agyon csókolgathassam a könyvemet. Legalább is átmenetileg...

***

Reggel szomorúan ébredtem. Azért voltam letört, mert Michaelt nem láttam újra tegnap. Végül felvidultam a gondolatra, hogy most láthatom megint. Gyorsan megmosakodtam, és ránéztem az órára. Délután két óra volt. A koncert ötkor kezdődik majd. 
Evés után újra kimentem a sátram elé, ezúttal frissen, fitten. Fogtam magam, és nemes egyszerűséggel elkezdtem táncolni a Smooth Criminal táncos részeit laptop mellett. Oda sem kellett néznem, meg tudtam csinálni mindent ugyan úgy. Hirtelen feltűntmellettem az az alak, akit tegnap is láttam, és annyira jó volt vele. Most testőreit hátrahagyva jöttki hozzám. Mikormeglátta, mitcsinálok, fogta magát, és ő is velem táncolt. A végérenevetni kezdtünk, és bementünk a sátramba, gondosan behúzva magunk után a cipzárat.
- Hogy-hogy megint kijöttél? Ráadásul testőrök nélkül! Nem lett volna szabad - vetettem a szemére, bár örültem neki, hogy itt volt velem.
- Ugyan, ne aggodalmaskodj már ezen! Csak látni akartalak. Mert... Mert szeretlek - suttogta nekem a szavakat. 
- De ez nem lehet... Több millió lány rajongód van,sok nő ismerősöd,és még is engem szeretsz? - képedtem el. Ez képtelenség,ez nem lehet...
- De, igen is lehet. Attól, hogy sok nő ismerősöm és rajongóm van, attól még lehet valaki más fontosabb nekem náluk.
- De még csak két napja ismersz...
- Igen, de amint megláttalak, rögtön beléd szerettem. Mit gondolsz, miért mentem oda pont hozzád, mikor volt ott sok más ember is? - érvelt.
De... Ez akkor is nevetséges. Pont egy ilyen közönséges senki kellene egy hatalmas, ünnepelt sztárnak? Mindjárt röhögni fogok.
- De én egy közönséges kis senki vagyok...
- Nem. Ne mondj ilyeneket - simogatta meg az arcom.
Tudtam, mi fog történni, de még mielőtt szólhattam volna valamit,nem tudtam fékezni magam. Átöleltem,és lágy ajkaira tapasztottam a számat. Ez a nap volt a legcsodálatosabb, amit eddig megéltem. Ledöntöttem Michaelt az ágyra, és egymás mellett fekve éreztük, hogy mindig így lennénk boldogok. Ráadásul a csókok olyan érzelmeket tápláltak,amilyet még soha senki iránt, csak ez iránt az ember iránt éreztem mindig is. Hosszú-hosszú pillanatok múlva ajkaink szétváltak, és ránéztem az órára. Még csak fél három volt.Volt időnk még egymásra. Michael ugyan olyan szépen nézett rám, mint tegnap. Aztán megkezdte az akciót: Újra megcsókolt, de közben az ingszerű pólóm kezdte el kigombolni, miközben én az ő haját simogattam. A többit nem részletezném, mert bőven beleférne a tizennyolcas karikába...

***

Fél négy már biztosan elmúlt. Körülbelül egy órán át szórakoztunk Michaellel. Fárad voltam, de tudtam, hogy ennek meg lesz az eredménye. Talán együtt maradunk, talán nem, de remélem, hogy igen. Michael volt az első férfi az életemben, akivel ezt csináltam. Hiába voltam már huszonöt, mindvégig rá vártam, hátha adódik alkalom, és én jobban megismerem a kedvencemet. És nem hiába vártam, mert megtörtént,amire mindennél jobban vágytam.
Kényelmesen feküdtem kedvesem mellkasán, miközben ő a hajamat cirógatta. Fél óra múlva el kell majd mennie készülni a koncertre, de megígérte, hogy addig velem marad, ameddig csak lehetséges. 
- Michael, akkor most mi kapcsolatban vagyunk? - kérdeztem reménykedve.
Gondolom, Michael is észrevette a reménykedésemet, mert gyengéden megsimogatta buksimat, és válaszolt.
- Persze.
- És a média meg a rajongók nem érdekelnek?
- Hát ha te itt vagy nekem, akkor semmi sincsen, ami aggasszon.
Gyengéd csókkal illettem édes szavait. Közben eltelt az a fél óra, amit a pittyegő órám jelzett.
- Jaj, ne már, menned kell - szontyolodtam el.
- Ne félj, majd csinálok neked meglepetést - kacsintott rám,és utoljára összeforrtunk egy szenvedélyes csókban.
Elkezdtem én is a készülődést, és a maradék időben csak a Michaellel történtekre tudtam gondolni.

1.történet = 6.fejezet - A másik kedvenc

2011.05.27. 22:55 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Beköszöntött a suli időszaka.Apa megkérdezte Maria néniéket,hogy lakhatok-e itt,és ők megengedték.Most mentem egy új suliba.Nagyon izgultam,hogy mi lesz.Vajon szeretni fognak-e?A gyomrom már görcsben volt.

Szóval,már a suliban voltam.Nagyon kedvesek voltak velem,de nem tudták,csak a tanárok,hogy az apám.Meg majd esetleg a jobb barátaim fogják tudni.Egész nap csak beszélgettünk,nem volt semmi extra.
Egyébként a nyáron nagyon nagy Adam Lambert-rajongó lettem.Apámat viszont mindig is szeretni fogom.De ez most mindegy.Szóval,mikor hazajöttem a suliból,éppen csörgött a telefon.Már futottam,hogy felvegyem,de egyszer csak hallottam,hogy apa fölveszi.Beálltam egy fal mögé,hogy azért halljam,mit beszél valakivel.
-Halló,itt Michael Jackson.Kivel beszélek?-mondta a már begyakorolt szövegét apám.Hiszen majdnem minden nap hívogatták!
-Halló,itt Adam Lambert.Jó napot,Mr.Jackson!-szólt bele a telefonba Adam.Oda lehetett hallani,mert ki volt hangosítva a készülék.A szemem és a szám is tágra nyílt a csodálkozástól.Csoda,hogy nem ordítottam fel...
-Kérlek,tegezz,Adam!Nem sokkal vagyok idősebb nálad.
-Oké,köszönöm,Michael.-könnyebbült meg Lambert.
-Egyébként mit szeretnél?-kérdezte apám.
-Hát,meg kellene csinálnom valamit,de ehhez kell egy nagyon híres ember segítsége is.Segítenél nekem,kedves Mike?-kérdezte feszült figyelemmel Glambert.
-Persze,hogy segítek!Gyere át!-mondta kedvesen az én apukám.
-Köszönöm szépen!Akkor most induljak,vagy később?-kérdezte Glambert.
-Gyere nyugodtan,úgy is itthon vagyok!Na,szia!
-Szia,Michael!Már is ott vagyok!
És letették a telefont.Én meg csak álltam,csodálkozástól tágra nyílt szemekkel és szájjal.Mikor meghallottam apám lépteit,gyorsan felrohantam a szobámba.Egy pár pillanattal kerültük el egymást.Éppen felértem,mikor ő még a lépcsőn jött.Gyorsan leültem az ágyamra,és próbáltam nem zihálva lélegezni.Kicsit megszédültem,de jobb lett utána.
Apám benyitott a szobámba.Mosolygott,mikor rám nézett.
-Képzeld,kicsim,most jön hozzánk Adam Lambert,akit te szeretsz!
-JEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!-ordítottam,és komolyan,mint egy öt éves kisgyerek,elkezdtem körbe-körbe ugrándozni a szobámban.
Apám csak nevetett rajtam.Hirtelen csöngettek.Én halálra rémült arccal elkezdtem a frizurámat megcsinálni,apám meg mosolyogva lement ajtót nyitni.
-Helló,Adam Lambert vagyok.
-Helló,Michael Jackson.
Kezet fogtak.Már láttam mindent,mert éppen akkor mentem le a lépcsőn.Mikor megláttam Adam-et,azt hittem,a nyakába ugrok örömömben,de nem tettem,mert visszafogtam magam.Ehelyett csak tátva maradt a szám.
-Istenem...Ez...Ez...A-adam La-lambeeert!!!-sikoltottam,és már nem tudtam magam tűrtőztetni,a nyakába ugrottam.
Adam csak mosolyogva tűrte,és megölelt ő is.
-Szia,én Adam Lambert vagyok.Kérlek,tegeződjünk!Köszi.-nyújtotta nekem a kezét.Istenem!Ez Adam!El tudtok képzelni jobb élményt?
-Szi-szia.Én E-elizabeth Jackson vagyok.-fogtam meg a kezét.Ohh,a gyomromban tűzijátékok pattogtak!Mennyire szeretem én Adam-et!
Felmentünk beszélgetni a szobámba.Hirtelen elhallgattunk.
-És,ööö...-habozott.
-Igen?-mosolyogtam rá.
-Nem akarnál velünk dolgozni?Mármint a háttérzenekarban...-mondta egyszerre könyörgő és fürkésző szemmel.
Én?Vele?Wooow!Istenem,köszönöm!Óriási,rikító piros betűkkel szedve KÖSZÖNÖM!
-É-é-én?!-Dadogtam.-PERSZEE!!-Ezt már a nyakába ugorva sikoltottam.
Nevetett egyet úgy,mint a Pick U Up-ban.Olyan aranyos!
-És,mikor kezdjük a próbákat?-kérdeztem,immár mosolyogva.
-Hát...Már holnap kellene,de ha nem akarsz...-nézett rám kérdőn.
-Dehogy is nem,én szeretek próbálni!-Ez azért vaskos hazugság volt,de megteszi.
Na hát,ez a nap tartogatott nekem egy csomó jót...

1.történet = 5.fejezet - Michael titka

2011.05.22. 15:46 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Már 1 és fél hónapja nyaralok Michaelnél.Olyan,mintha még csak tegnap jöttem volna...Vele repül az idő!Annyit szórakozunk...Múltkor lebukott!

Az egész úgy kezdődött,hogy itthon unatkoztunk.Michael felvetette,hogy menjünk el moziba.Én azt mondtam neki,hogy menjünk.Gondoltam,legalább nem ülünk itt azt nézzük feleslegesen a TV-t.Mike álneve Dave lett.Elmentünk a moziba.Jegyet váltottunk,és beültünk.Egyszer véletlenül a "Dave" helyett "Michael"-t mondtam,és ezt meghallotta egy kislány.Elkezdte méregetni Michaelt,és a végén körbefutott mindenhol,hogy itt van Michael Jackson.Na,a film végére már futottunk a rajongók elől!
És még nemrég történt ugyanilyen eset...Megint moziban voltunk.Csak Mike most álbajuszt vett fel,öregembernek öltözött,hogy előreengedjenek minket.A bajusza sajnos épp lecsúszott,és...Huu,a biztonságiak szabadítottak ki a rajongók közül!
Voltunk egyébként lent a vidámparkban is,megint felültünk a hánytatótálra egy csomószor,már kezdem megszokni...
Meg vizibomba-csatáztunk...Szokás szerint megint vizes lettem.
És megismertem Macaulay Culkint is,meg Mike unokatesóit is...Egy csomószor belöktük Mike-ot a medencéjébe is!Olyan aranyos volt vizesen!El sem tudom mondani,mennyire!
Na de Michael sok történetet mesélt.Elmondta,milyen volt az első karácsonya,amit Elizabeth Taylor csinált neki.Elmondta,hogy mulatságos volt,mikor felbontották az ajándékokat...Kapott 4 Super Soakert is!De azt is mondta,hogy bűntudatot érzett,és felment az ajándékbontások után sírni...Úgy sajnáltam szegénykét,olyan érzékeny!
Oh,de ez nem olyan lényeges...A lényeg a mai nap!
Ma korán keltünk fel.Michael nagyon fáradt volt,mert hajnali 2-ig néztük a kedvenc filmünket,és 8-kor már fel is keltünk.
-Mike,nagyon fáradt vagy,menj,feküdj még vissza!És egyébként is,nagyon vöröslik a szemed is!-mondtam neki aggódva.
-Áhh...Nem kell...aggódnod...-mondta akadozva a fáradtságtól.
-De akkor is,Mike,mész,és visszafekszel!-mondtam neki szigorúan.
Azzal megfogtam a derekánál,és már vonszoltam is be.Mikor ledöntöttem az ágyra,már aludt is.Gyorsan betakartam,és kisurrantam a szobájából.Hadd aludjon...
Közben én is lefeküdtem,mert én is álmos voltam nagyon.Álmomban felidéződtek bennem a régi autóbaleset emlékei.Éppen azt a részletet álmodtam meg,hogy a baleset után édesapám még beszélt hozzám.
-Eli...Elizabeth...!Neked...nem...én...va...vagyok...a vér...vérszerinti é...édes...-mondta haldokolva,de a végét már nem tudta elmondani,mert meghalt.
Ekkor felébredtem,és felordítottam.
-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!!-ordítottam sírva.Össze voltam törve,és zokogtam.
Ekkor berontott a szobámba Michael.Aggódva odaült az ágyam mellé,és megölelt.
-Mi a baj,Liz?-kérdezte aggódva,miközben simogatott.
-Meg...Megálmodtam,hogy...hogy mit...mit mondott é...édesapám,mielőtt meg...meghalt.-mondtam akadozva,és a végén elkezdtem zokogni.
-És mit mondott?-kérdezte vígasztalóan és félve Michael,mert tudta az igazságot.
-Azt,hogy...hogy nem ő a vérszerinti édesapám.-mondtam összeszedve minden erőmet.
Michael megijedt.Láttam az arcán az ijedtséget.Meg is kérdeztem tőle:
-Michael,most miért ijedtél meg?Nem mondtam semmi olyan dolgot,ami félelmetes lett volna...-csodálkoztam.
Egy darabig habozott,hogy elmondja-e az igazat,de végül rászánta magát.
-Figyelj,Liz.El kell mondanom neked egy fájdalmas igazságot.-Kezdte félve.
-Mit?Ugye,nem rossz rám nézve?-kezdtem félni,de Mike átölelt,és ez megnyugtatott.
-Hát,ezt döntsd el te.De annyit ígérj meg nekem,hogy nem fogsz hisztizni...Rám nyugodtan haragudhatsz majd,de ez akkor sem az én hibám volt.-mondta nemes egyszerűséggel Mike.
-Megígérem,csak mondd már,mert megöl a kíváncsiság,Michael!-mondtam szigorúan.-Kééérleeek!-vágtam egy helyes kis fejet.
-Mondom is.Az állítólagos édesapád igazat mondott.Mert én ismerem az igazi édesapád.A vér szerintit.-Mondta Michael titokzatosan.
Megijedtem,vajon ki lehet az...Rossz ember?Vagy talán elhagyott minket?Vagy miért nem foglalkozott velem eddig?
-És ki...ki az?-kérdeztem habozva.
-Nagyon úgy tűnik...Sőt,tudom biztosan,hogy...-habozott Mike.
-Hogy?HOGY???!!-már remegtem az izgatottságtól.
-Hogy...hogy én vagyok az apád.-bökte ki végre.
Lebénultam.Egy percig csak néztem magam elé...Tényleg Michael az apám?És ezt honnan tudja?Hirtelen eszembe jutott,hogy megkérdezem tőle.
-És ezt honnan tudod,Michael?-kérdeztem óvatosan.
-Onnan,hogy voltam DNS-vizsgálatra.Ott volt a te DNS-ed is.És akkor,megnéztük az enyémmel,és egyezett.-magyarázott.
-Huu,az...szép.A történetem mi?Hogy kerültem a nevelőszüleimhez?-kérdeztem,kíváncsian várva a választ.
-Akkor most nem is haragszol rám?-értetlenkedett Mike.
-Az attól függ.Na mondd csak szépen el a történetemet,légyszii!-kértem szépen.
-Háát...Nekem volt egy feleségem,és ő volt a te édesanyád.Miután megszülettél,elhagyott,és azután nem is tudtam,mi van veled,hol vagy...Pedig sokat érdeklődtem.Közben pedig ő bedugott téged egy árvaházba...Aztán ott nevelkedtél kb. 1 éves korodig,és akkor fogadtak örökbe a nevelőszüleid.Aztán 4 éves lettél,és volt az az autóbaleset.Te túlélted,szegény nevelőszüleid nem,nyugodjanak békében.És akkor kerültél át nagybátyjádékhoz.Mikor állást ajánlottam William bácsikádnak,ő elfogadta,és onnantól fogva mi jó barátok voltunk.Mesélt rólad...Én kérdeztem a neved,ő mondta,hogy Elizabeth Jacksonnak hívnak.Na ez nekem különös volt,rémlett,mintha így hívták volna az elvitt kislányomat is.Utánad néztem,mint mondtam,elvégeztettem a vizsgálatokat.Azóta el akartam neked mondani,de nem volt bátorságom,féltem hogy megharagszol rám.Haragszol rám?-hadarta el.
-Dehogy haragszom!Mi okom lenne rá?De ugye,te sem haragszol rám,mert így kiszedtem belőled?-aggódtam.
-Nekem nem lenne rá okom!Nem haragszom,ugyan miért?-mondta Mike.
Megöleltük,megpuszilgattuk egymást,és attól a perctől fogva mi voltunk a tökéletes család...Apa és lánya végre egymásra talált.

1.történet = 4.fejezet - Neverland

2011.05.22. 15:41 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Mikor megérkeztünk Neverland-re,a tágra nyílt a szemem.

-Aztaa Mike,te itt laaksz?-csodálkoztam.
-Igen-mondta nevetve Michael megdöbbent arcom láttán.
-William bácsi!A mi házunk ebben a házban még klotyóként is elférne!-mondtam még mindig megdöbbenve.
Ezen William bácsi és Michael akkorát nevettek,hogy nekem is mosoly húzódott a számra.
-Na de menjünk is be!Kíváncsi vagyok,hogy tetszik a házam,Liz-mondta titokzatoskodva és vidáman Mike.
De ekkor megcsörrent a bácsikám telefonja.William felvette.
-Igen drágám,mi a baj?-szólt bele.
-Szia drágám!Gyere gyorsan haza,nem találom a csavarhúzókat!Szétjött a...Áh,mindegy,gyere haza légyszives,meg kellene csinálni!-magyarázott nénikém.
-Megyek,egy pillanat!Szia!-azzal lerakta.
Most pedig hozzánk szólt.
-Jaj,bocsánat,el kell mennem,Maria valamit szétszedett...Majd jövök,helló,Mike,helló,Liz!-adtam gyorsan neki puszit és megöleltem.Ő is viszonozta.
Engem már gyötört a kíváncsiság,hát örömömben ugrándozni kezdtem.Mikor beértünk a házba,minden csupa ragyogás,fény.Pompás látvány volt,megőrültem volna ilyen házért!
Beértünk az előtérbe.Az olyan nagy volt,elakadt a lélegzetem.Mike látta rajtam a csodálkozást.
-Ez itt az előtér!-mondta cseppnyi büszkeséggel a hangjában.-De azért levegőt is vegyél!-mondta aggódva,mikor fejem már vörösödni kezdett.
A következő pillanatban már levegőt vettem,és elkezdtem köhögni.Michael nagyon aggódott,nincs-e bajom.
-Jól vagy?-kérdezte,és elkezdte ütögetni a hátam,hogy kapjak levegőt.
-Igen,köszönöm,Mike-mondtam kicsit fulladozva.-Mehetünk tovább szerintem.
Beértünk a nappaliba.Háát,az olyan nagy volt,úristen,elfért volna benne négyszer is a mi lakásunk!
-Ez itt a nappali!Itt szoktam néha megnézni a régi felvételeket,hátha valamit fel tudok használni az új klipjeimhez!-mondta egy kalauz módjára Mike.
Elnevettem rajta magam,olyan jól játszotta a kalauzt.Ő is velem nevetett.
-Miért nem álltál színésznek?Vagy humoristának?-mondtam a nevetéstől a hasamat fogva kedvencemnek.
Miután kinevetgéltük magunkat,mentünk megnézni a fürdőszobát.Az olyan nagy volt,mint a strandokon szoktak lenni a medencék,sőt,nagyobb volt!A falak helyén üvegszerűségek voltak,és abban mindenkiről,akit szeret,egy-egy kép.Magáról is volt egy képe,amin éppen mosolyogva köszönte meg az eladott lemezek utáni jótékonyságra fordított pénzt.
-Ez itt a fürdőszoba!A falakon a szeretteim képe,és én azért vagyok ott,mert számomra ez a pillanat nagyon is szép volt.Máig is hálás vagyok,hogy eljuttatták az alapítványhoz a pénzemet!-mondta meghatódva.
-Nahát,Mike...Te annyira jó ember vagy!Nálad jobb embert nem is láttam!És még nem is vagy beképzelt sem...Olyan jó,hogy itt lehetek,és veled!-mondtam neki örömmel és tiszta szívemből.
-Köszönöm,Liz,a kedves szavakat...Én is meg akartalak már régen ismerni,a nagybátyjád sokat mesélt rólad.-ismertette a rólam szóló infókat Mike.-Na,de menjünk is tovább!Még sok minden van!-sóhajtott fel.
-Nem kell körbevezetned,ha nem akarsz...-kezdtem,de ő leintett.Aztán mentünk is tovább.
-Itt,ez a két ajtó két játékterem,ez a szobám ajtaja,ez pedig...-sorolta izgatottan.-A te szobád ajtaja!Menj csak be!
Mikor bementünk,egyből szúrta a szemem a nagy ragyogás.Mindenhol szép díszek,fehér paplan,elfüggönyözött ágy.
-Nahát,Mike!És én itt fogok lenni egész nyáron?Köszönöm!-ugrottam a nyakába Mike-nak.
-Áhh,ez csak természetes!-ölelt meg nevetve Michael.-Most menjünk ki!Ott olyan jó dolgok vannak!-mondta izgatottan.
Kimentünk,hatalmas füves terület fogadott erdővel,mindennel együtt.De mi most nem arra mentünk,mi most a neverlandi ház mögé mentünk.Ott egy hatalmas vidámpark fogadott!
-Ez itt az én büszkeségem!Ide szoktam kijönni fagyizni,játszani vagy akár csak sétálgatni!-mondta büszkén Michael.-Gyere,üljünk fel oda!Az a hánytatótál!-mutatott egy forgó valamire,amit alig bírtam követni,annyira elszédültem tőle.
-Na arra nem,Mike!Szó sem lehet róla,és punktum!-mondtam neki mindent eldöntő hangon.
-Légyszíves!Mert ha nem...-Azzal egy villámgyors mozdulattal megragadott a hasamnál,és felvett a hátára,úgy vitt oda,és ültetett le.Én ki akartam szállni,de már nem tudtam,lecsukódott a védővasszerűség.Elindult az a félelmetes hánytatótál...
Az egészet végigsikoltoztam.Michael csak nevetett...Dehát mint tudjuk,ő a rekorder...
-Michael!!!-ordítottam.-Mennyivel vagy te itt rekorder?
-37 perccel!!!-ordította vissza nevetve.
-Jaj úristen,te ŐRÜLT!-ordítottam alaposan kihangsúlyozva az utolsó szót.
-Hehehe-hallottam önfeledt nevetését.
"Mindjárt vége...mindjárt vége...Ne most hányd el magad!"gondoltam magamban.Mikor már vége volt,kiszédültem az ülésből.
-Mike...Hova...Lehet...Hányni?-kérdeztem öklendezve.
-Zacskót kellett volna hozni...Hihihi-viccelődött.
Ideadtak nekem egy zacskót,és én belehánytam.De még mindig szédültem.Kidobtam a zacskót,és úgy-ahogy megkapaszkodtam egy vasrúdban.Michael is szédült még mindig.
-Megállj Mike,ha már nem szédülök,meg foglak ölni!!!-mondtam nevetve.
Michael nagyot nevetett,és elfutott előlem,még egy nagyon picikét,épp hogy csak egy kicsit imbolyogva.
-Gyere csak vissza,Michael Jackson!-és futottam utána.Ő csak nevetett rajtam,és futott előlem...

1.történet = 3.fejezet - Furcsa kérés

2011.05.22. 15:35 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 A nyári nap hétágra sütött.vakítóan ragyogó volt a fénye,napszemüveggel is alig láttam valamit.Ha kimentél,olyan meleg volt,hogy egyből megsülsz,mint egy sültcsirke...

Na szóval,felébredtem a nap vakító fényére.Lementem szokás szerint reggelizni.Az asztalnál ott volt bácsikám és nénikém is.Nénikém azonnal felpattant,és elkezdett sürgőlködni a konyhában.
-Na,mit kérsz,picinyem?-kérdezte tőlem várakozva.
-A szokásosat...-mondtam unottan.
-No mi a baj,bökd már ki,törpe!-incselkedett velem William.
Egyébként azért nevez törpének,mert idősebb nálam,és tudja,hogy ez megnevettet.Most is így volt:elkezdtem nevetni.
-Hihi...Ez a "törpe" mindig jó kedvre derít!Egyébként semmi bajom nem volt,csak fáradt voltam.-mondtam mosolyogva William bácsinak.
-Naa,ne hazuudj,törpe!-nevetett rajtam bácsikám.
-Nem hazudok!-nevettem vele együtt.
Hirtelen Williamnek csörgött a telefonja.
-Egy perc és jövök!-szólt bácsikám.
Mikor odaért,ahova akart,felvette a telefont.
-Halló,Michael!Hogy vagy?Mondd,mit szeretnél?-szólt bele a készülékbe William bácsi.
-Halló,William!Köszönöm,jól vagyok,és te?-faggatta Mike a bácsikámat.
-Oh,köszönöm,remekül,Mike!Éppen most nevetgéltünk Lizzel egy kicsit!-nevetett az én kedves bácsikám.
-Apropó,Elizabeth...Szeretnélek megkérni rá,hogy add át neki az üzenetemet!-mondta izgatottan Michael.
-Oké,szavamat adom.Na mi az üzeneted?-faggatózott William.
-Szeretném meghívni Lizt egész nyárra hozzám,Neverlandre,hogy jobban megismerjem!Mert van egy titkom róla...-mondta zavartan Michael.
-Persze,átadom!És megkérdezhetem,mi az a titok?-kérdezte idegesen a bácsikám.
-Hát...Csak akkor,ha SOHA SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT nem mondod el Liznek!Bízom benned.-mondta idegesen Mike.
-Neem,dehogy mondom el!Mi okom lenne rá?-kérdezte a bácsikám.
-Hát...Én vagyok Liz biológiai édesapja.-mondta megszeppenve Mike.
-Komolyaaan?-döbbent meg William.
-Igen.Évekkel ezelőtt volt egy feleségem...Tőle született Liz.Ő magával vitte valahova rögtön a születése után,én évekig kerestem,de sehol sem találtam...Míg végül meg nem találtam a nevét nálatok.Elizabeth Jackson.Az én nevem hasonmása.Ez furcsa volt nekem,ezért elhatároztam,hogy kiderítem,mi folyik itt...Voltam DNS-vizsgálaton,és összevetíttettem az én DNS-emmel Elizabeth DNS-ét.A kettő megegyezett.Egyébként hogy került hozzátok a kislányom?-hadarta Mike.
-Hát...Azt hiszem,a testvérem azt mesélte nekem,mielőtt meghalt,hogy az Árvaházban látták meg Elizabethet,1 éves korában.Szegényke olyan pici,aranyos és ártatlan volt,hogy megtetszett nekik,és elvitték onnan.Azóta ők nevelték 4 éves koráig,de egyszer,mikor Lizt vitték valahova,mikor 4 éves volt,történt az örökbefogadó szüleivel egy baleset,amibe bele is haltak,egyedül csak a kicsi lányka élte túl.Azóta mi neveljük,szeretjük,gondozzuk,vigyázunk rá.-mondta William bácsi az igazat.
-Ez igazán szomorú történet.Na,de most menj légyszives,és kérdezd meg Lizt!Majd hívj,ha mondott valamit!Szia!-azzal letette a telefont Michael.
Bácsikám kavargó gondolatokkal leült a folyosón egy székre."Elizabeth,az én kis unokahúgom a híres Michael Jackson lánya...A lánya...Egy idegen nőtől...Ami azt jelenti,hogy nem is állunk rokonságban...Nem baj!Nekem akkor is örökké a kis unokahúgicám lesz!" Bement a nappaliba,ahol már én és a nénikém vártuk.
-Na,mi újság,bácsikám?-kérdeztem Williamet.
-Jó hírekkel szolgálhatok neked,kicsi szívem!A legnagyobb álmod válik valóra,csak IGEN-t kell mondanod!-mondta izgatottan bácsikám.
Sohasem láttam még ennyire izgatottnak bácsikámat...a szám és a szemem kerekre tágult.Mikor megszólaltam,valósággal remegett a hangom:
-Találkozhatok az én Michael Jacksonommal?
-Igen!Most hívott,hogy nem-e akarsz menni egész nyárra hozzá Neverlandre!Akarsz menni?-bácsikám már nem bírta tovább:le-fel ugrándozott örömében.
Nem bírtam válaszolni,elakadt bennem a levegő.Bólintottam.
-De azért levegőt vegyél!-nevetett ki bácsikám.
A következő pillanatban úgy kapkodtam a levegőt,mint aki 6 km-t futott megállás nélkül.
-Akkor megyek,visszahívom Michaelt,hogy igent mondtál!-mondta izgatottan William bácsi.
Mikor bácsikám kiment,örömkönnyek gördültek le a szememből.Nénikém rögtön meg is kérdezte:
-Kicsikém,te sírsz?-aggódott.
-Nem,nénikém,csak örülök annak,hogy végre valóra válhatott az álmom!-mondtam,és most már zokogtam örömömben.
Hamarosan bácsikám hozott egy kocsit.Mégpedig limuzint...
-Bácsikám,limuzinnal megyünk?-csodálkoztam.-Azért ez nekem még túl nagy kényelem!
-Jobb,ha hozzászoksz,ha Michael Jackson személyes sofőrje vagyok!-nevetett bácsikám elképedt arcom láttán.-És nézd csak,ki jött még!-titokzatoskodott bácsikám.
Kinyitotta a limuzin ajtaját,és én bekukkantottam...
-Nem igaz!!Mic...-ordibáltam.
-Ne ordíts már légyszíves,mert ha meghallják a nevét,és jönnek zaklatni szegényt!-tapasztotta kezét a számra a bácsikám.
Megfogtam a kezét,hog elengedhet.Elengedett.
-Jaj bocsánat,elfelejtettem...-még mindig a döbbenet hatása alatt voltam.
Michael viszont kiszállt a kocsiból.Arca,mint egy angyalé,tökéletes,haja,mint a selyem,puha és bársonyos,színe ébenfekete,ruhája az,amit a Bad-ben viselt...Egyszóval tökéletesen gyönyörű!
-Michael...Michael!!!-szóltam normál hangon.
-Igen,kicsilány?-mondta mosolyogva.
Olyan édes volt a mosolya...Fel tudtam volna falni!
-Szer...-a számra tapasztottam a kezem,és elvörösödtem.
-...etsz?-mondta nevetve Michael.
-I-igen.-mondtam nyugodtabban.
-Na jó,indulás!Siessünk,ha még ma játszani is akartok,mert Neverland akkora naaaaagy...-álmodozott a bácsikám.
-Jó,csak még bemegyek elköszönni Maria nénitől!
-Mi még úgy is minden nap fogunk találkozni!Szóval majd tőlem ne köszönj el!Na,indulás!Üljetek be!-mondta bácsikám,azzal beszaladtam a nénikémhez elköszönni.
-Szia,nénikém,a szerencse legyen veled!-köszöntem el drága jó nénikémtől.
-Szia,picikém,ősszel újra látlak!A szerencse kísérje utadat!-mondta elérzékenyülten Maria nénikém.
És már rohantam is ki a kocsihoz.De ekkor...
-Oo!Jobb lesz sietnünk!-kiáltotta Michael,mert egy csapat rajongó közeledett felénk.-FUSSATOK!!!-ordította.
Sikerült beülnünk a kocsiba,és hajtottunk is Neverland felé...

1.történet = 2.fejezet - William új munkája

2011.05.22. 15:26 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Elérkezett a nagy nap.Ma van a szülinapom!Ma végre 15 éves vagyok!Örömittasan felkelek az ágyamból,körülnézek,hátha valamivel megint megviccel William,mint szokott minden éven a szülinapomon.Na ezúttal sem volt máshogy:Alighogy megpillantottam a sarokban a ragyogó nap fényében,már öntötte is a vizet a vödörrel rám.Jellemző...minden éven elsüti,de mindig elfelejtem...Hát,én már csak ilyen vagyok!A hideg víz sokkoló hatással volt rám,és odaszóltam bácsikámnak:

-William bácsi!Hogy képzelted ezt?!Habár,már megszoktam,de...Még így is rossz!-morgolódtam.
-Hihihi!-nevetett ki fennhangon.
-Na várj csak...!-mondtam humorosan,azzal kiűztem a szobámból,és kulcsra csuktam be az ajtót.
-Engedj bee!!-Hallottam megjátszottan sírós hangját.
-Nemengedleeek!!Át kell öltöznöm!Hahaha!-mondtam nevetve neki.
Felöltöztem,és lementem a nappaliba.ott volt Maria néni és William bácsi is.Nénikém már sürgött-forgott a konyhában.
-Kicsi szívecském,drága kislányom,mit kérsz reggelire?-kérdezte kedves hangon.
-A kedvencemet,nénikém!Szalonnás tojást!-mondtam neki,és az étel kimondása közben összefutott a nyál a számban.
-Máris csinálom,kicsikém!Az ajándékod egyébként ott van az asztalon,gyere,bontsd ki!-szólt izgatottan az én jóságos nénikém.
Odamentem.Féltem,hogy mit fogok kapni,hogy azt az egy bögrét nem-e vitték már el...Remegő kézzel nyúltam az ajándékért...
-EZAAZ!!!Köszönöm,bácsikám,köszönöm,nénikém!Szeretlek titeket nagyon,mint mindig!-mondtam diadalittas örömmel.
-Na de most menj szépen játszani,kicsikém!-unszolt bácsikám.
Az ünneplés utáni pár órában kint játszottam az én aranyos kis huncut kutyuskámmal,az ellenállhatatlanul szép cicámmal,és játszottam a gépen,játszottam bácsikámmal és nénikémmel is vízibomba-háborút...Mit gondoltok,ki lett csupa víz?Én meg a nénikém...
A következő napon a nap lágy sugarai ébresztettek.Felkeltem,szokás szerint lementem reggelizni,fogat mostam,és játszottam.Bácsikám kapott egy telefonhívást,de én ezt is csak utólag tudtam meg,mikor...Ezt majd a későbbiekben részletezem!
Na,szóval,bácsikám telefonhívást kapott,amíg én kint játszottam,nénikém meg bent a hálóban TV-zett.William bácsit személyesen Michael Jackson kereste!Bácsikám elmondása szerint ezt beszélték:
-Halló!Michael Jackson vagyok,és William Jasont keresem.-Bácsikám szerint Michael félénk volt,azt hittem,olyan kemény ember,mint a videóiban.
-Mi-mi-michael Ja-jacksooon?É-én vagyok William Jason,hallgatom.-William bácsi nagyon csodálkozott,ledöbbent,hogy ki kereste.
-Szeretnék magának felajánlani egy állást.Lenne a személyes sofőröm?-kérdezte zavartan Michael.
-Mi?!Hogy a személyes sofőre?Természetesen,Mr.Jackson!-mondta megkönnyebbülve bácsikám.
-Kérem,tegezzen,és szólítson Michaelnek!-mondta kedvesen Michael.
-Köszönöm,Michael!Kérem,te is tegezz!Akkor hova menjek aláírni a papírokat?-kérdezte bácsikám.
-Köszönöm,William!Gyere Neverlandbe,nem sok idő ideérni,körülbelüül...egy negyed óra,vagy még annyi sem!-gondolkodott el Michael.
-Oké,ezt megbeszéltük!Egy pillanat,és ott vagyok,Mike!Szia!-köszönt el bácsikám.
-Szia!Siess légyszíves!-köszönt Michael is.
Bácsikám döbbenten nézett maga elé a saját elmondása szerint.Aztán bejött,és közölte velünk:
-Kicsikéim,el kell mennem egy...nos...öö,munkaajánlat papírjának aláírására.Annyit mondok,hogy egy híres,tisztességes és a legnagyobb ember személyes sofőrje leszek!
-Nahát,bácsikáám!-hüledeztem.
Akkor mindjárt jövök!Várjatok itt!Beszámolok mindenről!-mondta William bácsi.
Tudta,hogy én imádom Michael Jacksont,és meglepetésnek szánta,hogy kinek lesz a sofőrje...

1.történet = 1.fejezet - Új események

2011.05.22. 15:20 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Egyedül ültem a szobámban,s mint mindig,zenét hallgattam.A kedvenceim a Michael Jackson dalok voltak,de ugyanúgy szeretem Adam Lambert-öt és másokat is.Viszont Michaelnek a személyiségét is szerettem nagyon,míg a többieknek csak a dalait.De a lényeg:Holnap lesz a születésnapom,és még mindig nem tudom,mit kérjek...Talán egy "Michael Jackson king of pop" feliratú bögrét?Vagy egy pólót róla?Nem igazán tudtam eldönteni,melyik a jobb...De örültem neki,hogy ezen az éven már 15 éves leszek.Erre a kerek évfordulóra úgy gondoltam,kérek valami Michael Jacksonnal kapcsolatos dolgot.Gondolataimba merülve hallgattam az éppen menő The Lost Children-t,mikor hirtelen benyitott szobámba nagybátyjám.

4 évesen kerültem nagybátyjámhoz és az ő feleségéhez,mert szüleim tragikus autóbalesetben meghaltak.A kocsinkkal balszerencsénkre egy szabálytalanul közlekedő ámokfutó ütközött.A kocsiban ott ültem én,anya és apa,de engem megvédett anya a testével.Úgy mesélték nekem,hogy amikor megtaláltak minket,a kocsiból hirtelen kisgyermeksírást hallottak,és belenéztek a kocsiba,és ott voltam életben.Szüleim holtan,az édesapám a vezetőülésben a szilánkosra tört ablaktól vérző fejjel,az édesanyám a vezetőülés támlájára bukott vérző fejjel ült.Azóta vagyok a nagybátyjáméknál,akik amit tudtak,megadtak nekem,és szerettek.
Szóval,benyitott William,a nagybátyjám.Látta,hogy töprengek,hát jóindulatúan kérdezte tőlem:
-Szia,kicsilány!Min töprengsz?
Én,mikor megláttam nagybátyjám,elmosolyodtam.Nagyon szeretem őt és a feleségét,hiszen próbálnak mindent megadni,amit tudtak nekem.
-Szia,bácsikám!Semmi különös,csak megint a szüleim halálán...-itt elakadt a hangom,és zokogni kezdtem.-Miért nem haltam meg én is?
Bácsikám átölelt,és szelíden megszidott.
-Ne mondj ilyeneket!Akkor még rosszabb lett volna nekünk!Gyászoltuk volna apádat,anyádat,és téged is.Ne búsulj ezen,kicsilány,ez az élet rendje!-próbált vígasztalni William bácsi.
Elmosolyodtam,és jobb kedvvel köszöntem meg bácsikámnak a vígasztalást.
-Köszönöm bácsikám!Te mindig olyan kedves vagy hozzám!
-És mit kérsz születésnapodra?-jutott eszébe a bácsikámnak.
-Háát...még nem tudom,de gondoltam,ha már úgy is szeretem Michael Jacksont,akkor valamit róla kérek!Mondjuk...azt a bögrét,tudod,a "Michael Jackson King of Pop" feliratosat!-és egy édes fejet vágtam hozzá.
-Persze,megveszem neked!-és kiment a szobából.Egyedül maradtam,és nézegettem a szobámban lévő posztereket.Azt mondja,hoogy...az első sorban 6 Michael Jackson poszter egymás mellett,a következő sorban 5 Michaelös és 1 Adam Lambertös,a következő 4 sorban pedig még mindig mindegyik Michaelös...Látszik,hogy szeretem Michaelt!Gondoltam egyet,és kimentem a konyhába.Lent már a nénikém várt.
-Kérsz valamit enni,kislányom?Nincs semmi baj,nem vagy beteg?Olyan betegnek tűnsz...-aggódott nénikém,mint mindig.
-Neem,nénikém,nincs semmi bajom!És igen,kérek enni.Mi van itthon?-kérdeztem izgatottan nénikémet.
-Hát,levesnek paradicsomleves van,másodiknak meg spagetti.Jó lesz?-kérdez vissza Maria néni.
-Igen,köszönöm,nénikém!Majd szólj,ha készen van!-rohanok fel a lépcsőn.Azzal berontok a szobámba,és leülök a gép elé.Hopp!Kaptam egy e-mailt a legjobb barátomtól,aki maga is Michael rajongója volt.Ezt írta:
"Szia Liz!
A hétvégén nem tudunk elmenni a strandra?Mondjuk holnap?Azért,mert születésnapod lesz,és azt szeretném,ha vmi jót adhatnék!
Puszi:
Anita"
Elmosolyodtam.Végül is...Megéri,nem?Ehetünk fagyit,vehetünk úszó gumimatracot...Gondoltam egyet,és írtam is a választ:
"Szia Anita!
Mehetünk,ha gondolod,de hozz pénzt is magaddal!És vigyázz magadra!Egyébként meg köszi!
Puszi:
Liz"
Gyorsan meg is jött a válasz e-mail.Ezt írta a barátnőm:
"De akkor hánykor?Délelőtt olyan 11 körül?
Puszi!"
Mikor elolvastam,elgondolkoztam,jó-e nekem holnap a 11 óra.Nem kell mennem valahova William bácsival?De ha szépen megkérem őket...Hiszen pont holnap lesz a születésnapom!Végül ezt írtam válasznak:
"Jó lesz!Akkor ezt ledumáltuk!
Puszi neked is!"
Lementem vacsorázni.Nénikém már izgatottan várt,mint mindig.
-Mit főzzek holnapra,kicsi szívem?-kérdezte nagyon izgatottan.
-Nem tudom,de valami kivételes finomságot,mert holnap születésnapom!-mondtam örömmel.
Gyorsan ettem,aztán elmentem fürdeni,és a szobámban már várt a puha,gyengéd és meleg ágynemű...

1.történet = Michael Jackson és Elizabeth Jackson története - Bevezető

2011.05.22. 15:11 | Glambert Ł | Szólj hozzá!

 Élt egyszer egy kicsi lány,név szerint Elizabeth Jackson.Szülei meghaltak tragikus autóbalesetben,mikor a kis Liz 4 éves volt,így nagybátyjához,William Jason-höz és annak feleségéhez,Margaret Jason-höz került.A kislány mára már 15 éves,de még mindig fáj neki szülei tragikus halála.Egyszer William állásajánlatot kapott Michael Jackson-tól:Michael megkérte,hogy legyen a személyi sofőrje.Tudta,hogy a kis Liz imádja a híres-neves Michael Jacksont,ezért csak annyit mondott neki,hogy valakitől állást kapott,aki híres és a valaha élt legnagyobb ember.A kislány éjjel-nappal ezen gondolkodott,mígnem...Michael Jackson a lány nagybátyjával üzent,hogy szeretné,ha a kicsi Liz nála vakációzna.Mikor Liz meghallotta,nagyon izgult,mert még nem is látta és nem is beszélt Michael Jacksonnal,most meg vele fog nyaralni,méghozzá EGÉSZ NYÁRON!Ekkor jött rá,hogy a vezetékneve nagyon hasonlít azéra,akit annyira imád...Nézzük,hogy mi lesz ebből a furcsa hasonlóságból!

süti beállítások módosítása