1989-et írunk most. Már eltelt kilenc hónap, és holnapra van számítva a szülés. Végig simítottam gömbölyű hasamon, és hagytam, hogy a mellettem ülő harmincegy éves férfi ugyan ezt tegye. Miközben - ma már vagy hatvanadszorra - újra végig simított hasamon, hirtelen éles fájdalmat éreztem belül. Felsikoltottam, mire Michael rögtön tudta, mi a baj.
- Már is hívom a mentőt - kapta fel a mellém készített telefont. Épp erre a helyzetre készítettük oda.
- Halló, itt Michael Jackson. Egy mentő jöjjön gyorsan Neverland Ranchre, a feleségem éppen szül! ... Igen, első. ... Nem! De siessenek már! ... Viszhall! - hallottam Michael beszédét.
Öt perc múlva kiért a mentő, és be is vittek szirénázva a kórházba. Nagyon óvatosak voltak, nem akarták, hogy bármi baja legyen a picinek és nekem. Michael elkísért egészen a szülőszobáig, ahol már ott is termett az orvos rögtön.
- Nyomja! - adta az utasítást.
Én készségesen eleget tettem a kérésnek, és teljes erőmből nyomtam. Már nagyon elfáradtam, de még nem volt kint a pici.
- Még egy kicsit! Már mindjárt kint lesz!
Összeszedtem minden erőmet, és a borzalmas kimerültségemmel mit sem törődve, megint teljes erőmből nyomtam. Mikor a pici felsírt, én is sírtam örömömben. A mellettem ülő Michael ugyan ezt tette. Az orvosok a gyermekemen elvégezték a szükséges vizsgálatokat, megfürdették, bepólyálták és a kezembe adták. Fáradtan vettem át a picike testet, és bágyadtan elmosolyodtam. Michaelt kihívta az orvos, de azt ígérte, vissza jön. Pár perc után végre mellettem ült. Óvatosan átkarolta a vállamat, és egy puszit nyomott a gyermeke és a felesége homlokára is.
- Az én kicsi lányom - nézett gyönyörködve a gyermekére.
- Micsoda? Lányunk született? - nevettem rá.
- Igen - fordította pillantását rám. A szemében láttam megcsillanni a nagyon nagy boldogság sugarát.
- Michael...
- Igen, drágám?
- Itt maradsz velem? - kérdeztem, kissé félálomban. Nem, Barbara, nem alszol el!
- Persze! Hogy tudod ezt megkérdezni? Azt hittem, magától értetődő, hogy itt maradok mellettetek, ameddig lehet.
Pár percig hallgattunk.
- És? Hogyan akarod elnevezni? - kérdeztem, megtörve a csendet.
- Nem tudom. Találj ki te egy nevet!
- Alice?
- Neem, az nem tetszik!
- Rosalie?
- Neem, abból túl sok van!
- Akkor még is mit akarsz?! - háborodtam fel.
- Nyugodj meg, drágám! Daisyhez mit szólnál?
Egy pillanatra elgondolkoztam. Végül is, jól hangzik.. Daisy Jackson.
- Jól van, az jó lesz! Jól hangzik - mosolyodtam el.
- Rendben, ezt is megtárgyaltuk - mosolygott vissza rám.
Elfordultunk egymástól, de még ugyan abban a pózban voltunk. Michael átkarolt, én Daisyt fogtam.
- De édes - méláztam. - Látszik, ki az apja.
- Hogyne! Inkább az anyjára hasonlít, mivel te ezerszer szebb vagy minden virágnál - csókolt meg Michael.
A pici kinyitotta a szemét, és álmosan rám pislogott. Szép barna szeme volt, és pont olyan vágású, mint az apjának.
- Nézd a szemét, drágám! Mondom, hogy rád hasonlít - nevettem el magam.
- És az a legdurvább, hogy teljesen olyan a szeme, mint az enyém... Leklónozták volna ezt a szervemet? - vágott egy vicces fejet. Nevetnem kellett, és ő is velem nevetett.
- Drágám... Álmos vagyok - ásítottam egyet.
- Akkor aludj, édesem.
- Jó éjszakát, bogaram, te tündérek tündére - nyomtam puszit a kislányom homlokára, és odaadtam az apjának, hogy tegye be a külön neki előkészített ágyába. - Jó éjszakát, drágám, te álompasik gyöngye - csókoltam meg Michaelt, és lehunytam a szemem. Azonnal elaludtam.
***
Reggel, mikor felkeltem, Michael már javában tüsténkedett a kicsi és a ruháim körül.
- Drágám, mikor mehetek haza? Mit mondtak az orvosok? - szólaltam meg.
- Ma már haza is engednek. A lelkünkre kötötték, hogy nagyon vigyázzunk a kislányra, mert ilyen szép kisbabát nem sokat láttak - húzta ki magát büszkén Michael.
- Mondom én, hogy a gyermekem apja nagyon jól néz ki - kacsintottam a szerelmemre, és közben felkeltem az ágyamból.
Felöltöztem, sietve össze pakoltam, megetettem Daisyt, és már siettünk is haza. Út közben az orvosok sok boldogságot kívántak a kicsinek, és Michaellel mindet rendre megköszönve siettünk is haza. Mikor már a szeretett helyen voltunk, felhívtam anyáékat.
- Halló? Itt a Parker lakás - szólt bele anyám a készülékbe monoton hangon.
- Szia anya! Hogy vagytok?
Mikor meghallotta a hangom, rögtön felvidult.
- Kislányom! Mi jól vagyunk, és ti? Megszületett már a pici?
Valósággal bombázott a kérdésekkel, de nem bántam.
- Mi is jól vagyunk, köszi anya. Igen, megszületett már.
- Na, mesélj róla!
- Lány, Daisy lesz a neve, az apja szemét örökölte... Tényleg, ha meglátod a szemét, azt fogod hinni, hogy Michael néz vissza rád - magyaráztam a telefonba lelkesen.
- Én szinte gondoltam, hogy az unokám lány lesz! Gratulálok, kicsim! Átmehetünk holnap hozzátok? Otthon vagytok egyáltalán?
- Persze, átjöhettek, itthon vagyunk.
Ekkor belépett a szobába Michael.
- Mit csi...
Mielőtt végig mondhatta volna, leintettem, és tovább magyaráztam a telefonba. Michael leült mellém a kanapéra, és átkarolt.
- Anya, adjam neked Michaelt? Beszélsz vele egy keveset?
- Persze, add csak nyugodtan.
Odaadtam a készüléket a férjemnek, ami már eleve ki volt hangosítva.
- Halló, itt Michael beszél.
- Szija, drágám, hogy vagytok?
- Köszönjük, Mrs.Parker, nagyon jól. És maguk?
- Hát... Mi elég csendesen. Jól megy a munka, minden rendben?
- Persze, minden jó. Tudja, valaminek nagyon örülök.
- Minek?
- Annak, hogy megismertem a lányát - nézett rám szerelmesen az imádott férfi.
Anya csak kuncogott.
- Na, de én megyek is, szeretünk titeket nagyon! - köszönt el.
- Mi is magukat - köszönt el Michael is.
Azzal letették a telefont.
- Na, ez gyorsan ment - nevettem el magam. - Emlékszel arra, mikor két órán keresztül beszéltem anyával?
- Igen... De most valami másra akarok emlékezni, és azt te is szeretni fogod - kacsintott rám, és felkapott az ölébe.
- Michael, hova viszel?
- Majd meglátod... Ha tudod, milyen szobák vannak az emeleten, akkor azt is meg tudod mondani, hova viszlek - titokzatoskodott.
- Hát, van a fürdőszoba, játékterem, hálószoba... Hálószobaa? - döbbentem rá.
Szerelmem nem szólt semmit, csak vigyorogva, lábbal belökte az említett helyiség ajtaját, és heves csókcsata közepette finoman letett az ágyra...
