Barbara szemszögéből:
2009.június 25-e egy egészen átlagos napnak indult. Hiányoztak a gyermekeim, szomorú voltam, de a mai nap valahogy tényleg sokkal szomorúbb, mint szoktam lenni. Valami történhetett valakivel… Érzem. Hirtelen elkezdett csörögni a telefonom, felkaptam, és megnéztem, ki az. Michael húga, Janet hívott. Rossz előérzetem támadt, ezért felvettem a telefont.
- Halló? – szóltam bele, rosszat sejtve.
- Szia Barby. A bátyámmal történt valami nagyon súlyos dolog – bőgte a telefonba Jan. – Nem tudjuk, él-e vagy már halott… Be kéne jönnöd a kórházba. Tedd meg, kérlek, hátha meggyógyul a jelenlétedtől, mert azt mondta, még mindig szeret téged, nagyon!
Ezekre a szavakra lecsaptam a telefont, holtsápadtan összekészülődtem és elindultam a kórházba. Út közben végig a megtörtént dolgokon gondolkoztam. Lehet, hogy most tényleg meg fog halni? Nem maradt időm teljesen belemerülni a gondolataimba, mert megérkeztem a kórházba.
Bementem az épületbe. Ismertem a járást, így rögtön tudtam, hol kell keresnem Janetet és azokat, akik vele vannak még. Felmentem a sürgősségire, és éppen szemben találtam magam a gyermekeimmel, Michael testvéreivel és az alkalmazottaival. A gyermekeim rohantak felém, és átöleltek. Mind ahányan ott voltak, könnyes szemmel aggódtak, hogy Mike vajon hogy lehet, milyen az állapota.
- Hogy van? – kérdeztem sápadtan, reszkető hanggal.
- Kritikus állapotban… Szerintem meg fog halni – sírta Jan.
Erre már én is elkezdtem sírni. Eszembe jutottak a szép pillanataink, és imádkoztam, hogy ne haljon meg.
Körülbelül pár perc elteltével – amit én óráknak éreztem -, kijött az orvos. A feje lehajtva, arca szomorúságot tükrözött. Rögtön tudtam, mi van, és bőgni kezdtem.
- Maguk Mr.Jackson hozzátartozói? – kérdezte tőlünk.
- Igen – feleltünk egy emberként.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Mr.Jackson agyhalottá vált. Ha el szeretnének búcsúzni tőle, most menjenek be, mert ha levesszük a lélegeztető gépről, meghal. Nagyon sajnálom, őszinte részvétem a családnak.
Mikor elment az orvos, megszavaztuk, ki menjen be hozzá először. Én mentem be. Mikor benyitottam, Michael szörnyű állapotban feküdt, és csak a gépek tartották életben. Sírva lerogytam a mellette álló székre, és azt kívántam, bár csak egy álom lett volna… Vagy bár én haltam volna meg helyette.
- Szeretlek, és hiányozni fogsz nagyon – zokogtam, kezét puszilgatva. – Nélküled semmi sem lesz az igazi… A gyermekeid apa nélkül fognak felnőni, az ex feleséged, aki még mindig imádja mindened, örökké siratni fog… Szeretlek, és vigyázz ránk fentről, kedves Michael Jacksonom!
Aztán lerogytam mellé, és zokogtam. Pár perc múlva kimentem, hátrahagyva lényem egy részét. A lelkemben tátongó űr vette át Michael helyét, viszont a szívemben azt éreztem, hogy örökké velem marad.
***
Michael halála óta eltelt két év, és 2011. augusztus 22-e van. Gyermekeim szépen fejlődnek, bár éjjelente hallom, hogy sírnak az apjuk után. Szeretik egymást, örökölték Michael szeretetét. Bevallom, sokszor sírok én is, de tudom, hogy a szívemben ő örökké él. Hát, ez volt az én kis történetem, a Michaellel való megismerkedésemtől a haláláig… Köszönöm, hogy elmondhattam Neked, könnyített a lelkemben tátongó űrön. Ha elvesztünk valamit, az nem jó. Én eleinte nagyon szerettem Őt, de mikor szüksége volt rám, én cserben hagytam. Remélem, megbocsátja ezt nekem. Szeretlek, Michael!
Barbara Parker, 2011. augusztus 22. ,hét nappal Michael születésnapja előtt.
