2000 van. Michael negyvenhárom, én harmincnyolc, Daisy tizenegy, Adam és Michael pedig nyolc évesek. Az idősebbik Michaelhöz már ebben a hónapban háromszor is ki kellett hívni a mentőt, mert túladagolta magát… Őszintén mondom, már nem is kicsit unom, amit csinál. Már el is akarok tőle válni, de nem mertem eddig elmondani. Őszintén szólva nem akartam fájdalmat okozni neki, hiszen még mindig szeretem, de muszáj megtennem a szükséges lépéseket.
Gondolkodásomból – már megszokottan – megint kivert valaki. A lányom bőgve rohant fel a szobánkba, szokásától eltérően. Ijedten tápászkodtam fel, odamentem hozzá, és megöleltem.
- Anya – kezdte, még mindig bömbölve -, apa a nappaliban, a padlón fekszik eszméletlenül, és nem tudom, mi van vele!
Rohantam le, hiszen ha a gyerek vette észre, akkor már egy ideje ott feküdhetett. Féltem, hogy most tényleg nagyobb baja esik, mint az előző három rohamkor volt. Ahogy leértem, rögtön a harmadik lépcsőfokról leugorva mellé érkeztem, és gyorsan megnéztem a pulzusát. Nem tudtam kitapintani, és a legrosszabbtól tartva elküldtem a síró lányomat telefonért. Mikor egy perc múlva Daisy, átrohanva a fél lakáson, kezében a telefonnal mellém érkezett, kikaptam a kezéből a készüléket és tárcsáztam a mentőket.
- Halló?
- Jó napot! A férjem túladagolta magát erős fájdalomcsillapítókkal, és nem érzem a pulzusát, kérem, mihamarabb küldjenek egy mentőt Neverland Ranchre, Santa Barbarába! Köszönöm, viszhall – hadartam el a megszokott beszédem.
A tizenegy éves lányom sírt, megállás nélkül, annyira, hogy már majdnem nyugtatót adtam neki, hogy lehiggadjon… Végtére is, kiküldtem, hogy ne lássa az apját ilyen állapotban. Pár perc halálos aggódás elteltével már hallottam is a szirénát, és kinyitottam az ajtót, hogy bejöjjenek. Gyorsan ki is vitték a férjemet, mondtam a lányomnak, hogy maradjon itthon, a bébiszittert felhívtam, hogy jöjjön át vigyázni rájuk, és már mentünk is a kórházba. Út közben egyszerre felerősödött bennem a vágy, hogy minél hamarabb elváljak Michaeltől, és ez csak fokozódott a hír hallatán, hogy negyedszerre is kimossák a gyomrát a gyógyszermérgezés miatt. Belefáradtam, hogy ezt a megpróbáltatást el kell tűrnöm, hogy mindig készen kell lennem arra várva, hogy a férjem mikor adagolja túl magát… Egyszerűen betelt a pohár. Alig vártam, hogy beengedjenek hozzá. „Majd én jól megmondom neki! Majd megtudja, milyen terrorban tartani az egész családot!” – füstölögtem keserűen, magamban. Ebben a pillanatban az orvos hangja térített magamhoz.
- Maga Mrs.Jackson? – fordult felém.
- Öhm… Igen, én vagyok.
- A férje felébredt, most már bemehet hozzá. De figyelmeztetem: nagyon vigyázzon rá, mert ha ez még egyszer megtörténik, a férje… Nos, a férje örökre távozik.
- Értem. Köszönöm. Remélem, nem történik meg. Viszlát, és tényleg nagyon köszönök mindent – kezdtem el futni Michael terme felé.
Mikor beértem, Michaelt elég rossz állapotban láttam. Arca sápadt volt, beesett, szemei szomorúságot tükröztek, arcán fájdalom terült el. Mindaddig csöndesen sírdogált, míg én be nem léptem. Mikor meglátott, arca visszanyerte eredeti színét, mosolyával elkápráztatott, szemeiből sütött a szeretet és a szerelem. Rögtön felvidult, amint én bent voltam a szobában. Mosolyában, ha akartam, se találtam volna semmi erőltetettet. Igazi, kedves, élénk mosoly volt ez, az öröm első jele. Nem volt szívem neki megmondani a válást, majd csak akkor, ha nem lesz ilyen rosszul. Tétován odasétáltam az ágya mellé, felé hajoltam, és átöleltem. Szemeimből a könnyek folytak, mint a záporeső. Michael is látta ezt.
- Drágám… Mi a baj? – kérdezte, és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem. Michael meglepetten nézett rám, nyilván nem számított erre.
- Michael… El kell neked mondanom valamit. Nehéz lesz, de el kell fogadnod. Az elmúlt hónapban negyedszerre kerültél be a kórházba, és az utolsó alkalommal, vagyis most, Daisy is látta, milyen állapotban voltál. Én… - kezdtem megint szomorúan – Én ezt már nem tudom elviselni. A kislányunk most otthon sír, a bébiszitter vigasztalja. Szegény annyira megijedt, hogy majdnem leöntöttem egy pohár jéghideg vízzel, hogy legyen kicsit nyugodtabb… Szerinted a család idegeivel szabad játszani? Mi vagyunk mi, robotok? Egyáltalán miért vagyok én neked, hogy őrizzelek, mert túladagolod magad?! – kezdtem dühbe gurulni. Nem állt szándékomban, de kicsit fennhangon kezdtem el mondani a többit. – Szerinted nekem ez nem fáj?! Ne tudd meg, milyen, ha az ember a szerettét látja a betegágyon! Mindig attól rettegtem, hogy elveszíthetlek… Akár mikor! Érted már, miért vagyok mostanában ennyire ideges? Mert féltem, hogy bármikor meghalhatsz! És ebből már nagyon elegem van, szóval…
- … Szóval elválsz. Értem. Utolsó szavam ez lenne a témához: Köszönöm, hogy eddig elviseltél.
Ezekre a szavakra könnyek gyűltek a szemembe. Elfordultam, mert most nem törhetek meg. Muszáj ezt a döntést meghoznom, akár mennyire is szeretem Michaelt.
- Elmegyek vécére, mindjárt jövök – szóltam Michaelnek, és elhagytam a helyiséget.
Rohantam a már említett helyiség felé, közben még tartottam vissza a könnyeimet. Odaértem, kicsaptam az ajtót, bezárkóztam egy fülkébe, és halkan zokogtam. Pár perc elteltével nyugodtabban kijöttem, megmostam az arcom, hogy ne látszódjon annyira, hogy sírtam, és visszamentem Michaelhöz. Nem nyitottam még be, hallgatóztam, hátha hallok valamit. Michael is sírt… Benyitottam. Leültem az ágya mellé helyezett székre. Néztem Michaelt, de ő nem nézett rám. Konokul elfordult, tekintete a távolba meredt.
- És… És mi lesz a gyerekekkel? Kinél maradjanak? – kérdeztem tartózkodóan.
- Hát gondolom, te is akarod nevelni őket… Mert én mindennél jobban – mondta Mike, most már felém fordulva.
Borzalmas állapotban volt. A szemei vörösek, kisírtak voltak, az arca tömény fájdalmat tükrözött. Nem mertem a szemébe nézni, féltem, hogy fájdalmas arckifejezésére elsírom magam. A lábujjaimat figyelve lassan, de megfontoltan megszólaltam:
- Én imádom a gyermekeimet, persze, hogy akarom őket nevelni! Akkor perre visszük, és nyer, aki nyer, rendben?
- Rendben. De számíts rá, hogy mindent megteszek azért, hogy a gyerekek nálam legyenek!
- Én is, hidd el! Ja, és szólj, ha szükséged van valamire, bent maradok, ameddig lehet…
- Rendben. De ha kiengednek, elválunk, rendben? – kérdezte tőlem pókerarccal.
- Rendben.
A gondolataim őrülten kavarogtak a fejemben, miközben Michael kezét fogtam...
***
Michaelt kiengedték a kórházból. Haza is jött, és egy darabig még együtt is éltünk. Azt fogadtuk meg, hogy amíg nem döntenek a gyerekek elhelyezéséről, addig együtt leszünk. A válás már megtörtént, és Michael vett nekem egy házat, nem annyira távol az ő birtokától. Fel is újíttatta, és már az is kész volt. Remélem, jól alakul minden, és annál lesznek a gyerekek, aki meg is érdemli őket…
