Fogtam magam, és nem túl erősen belerúgtam a lábába. Azt hittem, dührohamot fog kapni, de tévedtem. Reggel sokkal álmosabban keltem fel, mint szoktam. Valami nagyon nem volt rendben velem, mert csak forgolódtam Michael mellett, de sehogyan sem tudtam elaludni. Erre a drágám is felkelt, és félálomban, kezdett nekem beszélni:
- Nem tudnál nyugton maradni egy kicsit? - bosszankodott.
- Aúú! - ébredt fel, majd nevetni kezdett, ami miatt én is elkezdtem.
- Na jó, én kimegyek a konyhába reggelizni. Kérsz valamit? - néztem rá érdeklődően.
- Majd megyek én is, csak még kicsit pihenek - fordult az oldalára.
Mikor becsuktam az ajtót, szinte azonnal hallottam a horkolását. Nem sűrűn szokott horkolni, csak akkor, ha nem vagyok mellette. Valahogy mindig megérzi. Elmosolyodtam, és folytattam tovább az utamat. Hirtelen rám jött a hányinger. Rohantam a WC felé, ügyelve rá, hogy ne ébresszem fel alvó lányomat és férjemet. Na, most már tényleg nagyon nincs rendben valami! Legutóbb akkor voltam ilyen, mikor... Na ne! Nem kizárt, sőt, elég valószínű... Jesszusom! Már megint.
Terhes vagyok. Mosolyogva kimentem a konyhába, ügyelve rá, hogy ne egyek túl zsírosat, mert az árt a babának. Éppen vajaztam egy zsemlét, mikor Michael mögém állt, és megfogta a derekamat.
- Na, mit csinál reggelire nekem az én csodálatos kis feleségem? - csókolt a nyakamba.
Kuncogtam. Aztán megfordultam, és szemben találtam magam Michael arcával. Nem tudtam, hogy ilyen közel állt meg hozzám. Észre vettem, hogy az ujjamra ráment egy kis vaj, megfogtam, és rákentem Mike orrára. Ő nevetni kezdett, és megcsókolt.
- Michael... - kezdtem titokzatosan mosolyogva, és felé fordultam.
- Igen, drágám? - tette le a kenyerét az egyik harapás előtt.
- Kisfiút vagy kislányt akarsz? - kérdeztem mosolyogva tőle, majd tudatlanul is, de végig simítottam hasamon.
Egy pillanatra ledöbbent, majd vigyorogva megkérdezte:
- Már megint terhes vagy?
- Igen! Azt hiszem - nevettem rá, majd oda mentem hozzá, és az ölében ülve átöleltem. Michael örömében felkapott, és - persze óvatosan - körbe-körbe szaladgált velem. A végén már elszédültünk mindketten, ám nekem nem a szédüléstől lett hányingerem. Amíg ő befejezte a reggelijéből maradt egy-két harapást, addig én elmentem a mellékhelyiségbe. Dolgom végeztével kiordibáltam Michaelnek, hogy a szobában megtalál, és valahogy felvánszorogtam a lépcsőn. Amint beértem a szobába, lefeküdtem az ágyra, és elbóbiskoltam. Pár perc múlva arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitottam a szemem, és a kedvesem arcával találtam szemben magam. És a testéről ne is beszéljünk! Körülbelül olyan pózban voltunk, mint akik "azt" csinálják, csak ruhában.
- A francba! Meg akartalak lepni - duzzogott szerelmem, és durcásan lefeküdt mellém, a másik irányba nézve.
- Naa, kicsiim, ne bosszankodj máár - fordultam felé, és feltápászkodva egy puszit nyomtam az arcára.
Csábosan vigyorogva rám nézett, átfordított a hátamra, és megint ugyan úgy voltunk, mint mikor bejött. Kezeit a két vállam mellé tette. Megcsókoltuk egymást, és hirtelen a mellkasán találtam magam.
- Aúú! - jajdult fel a hirtelen támadt súly miatt.
- Jól vagy, drágám? - kérdeztem aggódóan, és legurultam róla.
- Igen... Csak egy kicsit beütöttem a fejem.
- Óóó, te szegény - néztem rá fájdalmasan, majd megsimogattam buksi fejecskéjét. Egy puszit nyomtam a hajába, és végig simítottam rajta. Aztán átöleltem, és megpusziltam a nyakát.
***
Michael szemszögéből:
Barbara már hamar elaludt, olyan kilenc óra körül. Mellette maradtam, miközben gondolataim a legújabb családtagunk körül forogtak. „Vajon fiú vagy lány lesz? És csak egy lesz? Lehet, hogy ikrek lesznek… Mit csinálunk, ha hatos ikrek lesznek?!” Gondolataimba merülve, robotszerűen simogattam a csodálatos feleségem buksiját, miközben hallgattam légzését is. Igazából féltettem, mert ha esetleg komplikáció lépne fel, akkor még balszerencsénk is lehet vele… Nem, Michael! Ezt a gondolatot el kell hessegetned, de rögtön! Gondolataim kavargó örvényéből Barbara suttogása ráncigált ki. - Ne! Michael… Gyere vissza! – beszélte álmában.
Lekaptam a kezem a fejéről, mert hirtelen elkezdett maga körül csapkodni és nyöszörögni. Óvatosan lefogtam, és próbáltam felébreszteni, de nem sikerült. Végül is magától felébredt, és felült az ágyban. Mikor nem érezte a kezemet, elkezdett zokogni. Kinyitotta a szemét, és mikor meglátott, rögtön magához húzott.
- Naa, nyugodj meg, drága szívem – próbáltam csitítgatni, miközben a hátát simogattam.
- Michael… Annyira… Megijedtem… Olyan valóságosnak… Tűnt ez… Ez az egész… - zokogta a mellkasomba.
- Drágám, ne félj, itt vagyok veled. Nyugodj meg, és mondd meg nekem, mit álmodtál – kérleltem.
Körülbelül öt perc múlva már nyugodt volt, és nem is sírt annyira.
- Szóval azt álmodtam, hogy megyek veled és Daisyvel egy macskaköves úton, szép, ragyogó napsütésben. Hirtelen beborult, fekete felhők jöttek, és Daisy eltűnt. Én zokogtam, aggódtam, te meg sírva próbáltál vígasztalni. Aztán egyszer csak hallottam, hogy mögöttünk valakik lopakodnak… Hátra is néztem, és te eltűntél. Ekkor kiáltottam valamit…
- Igen, emlékszem. Azt mondtad, hogy „Ne! Michael… Gyere vissza!”, nem? – kérdeztem.
- Igen, ismerős… Alig bírtalak lefogni…
- … Felébredtem, és mikor nem éreztem a kezed, elkezdtem zokogni. A többit meg már tudjuk – mesélte még mindig sokkoltan Barbara. – Nem olyan nagy ügy, de hidd el, átélni nagyon szörnyű volt – kezdett könnyezni.
- Ne! Ne sírj, itt vagyok veled, és Daisy is itt van. Nyugodj meg, nincs semmi baj, amíg engem látsz! Megvédelek, akár mibe kerüljön is! Ne aggódj, kincsem, a családomat nem hagyom bántani!
- Te vagy az emberek közül a legjobb! Nem is érdemlek ilyen férjet – ölelt magához szorosan Barbara.
Elmosolyodtam, és pár perc múlva visszaaludtunk, természetesen egymás karjaiban.
