Barbara szemszögéből:

1992. január 24-e van, pont a szülés napja. Már a kórházban feküdtem, és gyötörtek a fájdalmak. Michael nem bírta elviselni, hogy szenvedni lát, ezért megmondta nekünk, hogy lemegy a közeli folyópartra, hogy kicsit lehiggadjon. A lelkünkre kötötte, hogy annyiszor csörgessük meg a mobilját, ahányszor történik valami. Amint ezt a mondatot befejezte – már majdnem sírva, hogy szenvedni lát -, rögtön el is hagyta a szobát, várva, hogy történjen valami. Hirtelen éreztem egy szúrást a karomon, és a fájdalmam meg is szűnt… Elkezdődött a szülés.

***

Michael szemszögéből:

Már halálra aggódtam magam, hogy mi van, mikor végre megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki az, láttam, hogy az orvos. Elkezdtem futni a kocsim felé, és miközben vezettem, újra megcsörrent a telefonom. Jesszusom! Már két gyerek! Mire odaértem, az orvosok már vártak.

-         Gratulálok, Mr.Jackson! A felesége és az ikergyermekei már várják magát – mosolygott rám az egyik orvos.

-         Köszönöm. Hadd kérdezzem meg, egypetéjű vagy kétpetéjű ikrek?

-         Egypetéjűek, és fiúk. Még egyszer, gratulálok, uram, sok boldogságot és egészséget! – köszönt el az orvos.

Mámorosan indultam el a feleségem szobája felé. Előre féltem, hogy nem találunk jó nevet a gyerekeknek. Emlékszem, Daisy nevének a kiválasztásakor is mennyit veszekedtünk, mire megtaláltuk a megfelelőt! Kicsit félve, de inkább boldogan nyitottam be. Megrészegített a gondolat, hogy fiam született. Ráadásul nem is egy, rögtön kettő!

***

Barbara szemszögéből:

Álmosan feküdtem az ágyamban. Michaelre vártam, karomon a két legifjabb családtaggal. Annyit tudtam, hogy a bal karomon lévő kisfiú egy perccel idősebb a jobb karomon lévő ikertestvérénél. A nevüket majd Michaellel beszélem meg. Gondolkoztam ezen, és meg is fogom kérdezni a férjemtől, hogy mit szólna, ha az idősebb Adam, a fiatalabb meg Michael lenne. Ekkor viszont kinyílt az ajtó, és biztosra vettem, hogy Michael lép be rajta. Igazam is volt, csak egy dolog tért el: A férjem nem belépett, hanem berohant. Úgy megijedtem, hogy majdnem elejtettem a két kisfiamat. Michael oda is rohant az ágyam mellé, hogy rögtön a kezébe vegye az idősebbiket. Megmosolyogtam, mikor a nagyobbik fiát átszellemült arccal, óvatosan a kezében tartva megpuszilta.

-         Michael!

-         Igen, drága szívem?

-         Mi legyen a fiaink neve? – kezdtem idegesen.

-         Ettől féltem…

-         Figyelj, drágám, én gondoltam két névre… Ugye bár a kezedben az idősebbik fiunkat tartod, és gondoltam, hogy ő lehetne Adam, a kisebbik iker meg Michael, az apja után – puhatolóztam óvatosan. Csak jó lesz… Reménykedjünk.

Michael arcát figyeltem, és egyre elégedettebb lettem. Mikor elmosolyodott, tudtam, hogy sikerrel jártam.

-         Nekem tetszik! Annyira illik rájuk ez a két név, hogy nem is tudom elmondani. Ügyes vagy, drágám, tudtam, hogy jól fogsz választani – puszilt szájon Michael.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá fáradtan.

-         Látom, fáradt vagy, drágám… Akkor hagyunk is pihenni. Na szia, jó éjszakát, szeretlek, Daisyvel, Adammel és Michaellel együtt! – nyomott egy búcsúcsókot a számra a kedvesem.

Kiment, de előbb letette a két kis kórházi ágyba az ikreket. Mindig is ikrekre vágytam… Ez a vágyam végre teljesült. Boldogan lehunytam a szemem, és szinte azonnal elaludtam.

***

Három hét telt el a szülés óta. Azóta már régen haza is engedtek minket a kórházból, és azt mondták, mindkét kisfiam makkegészséges. Éppen naplót írtam, és benne le is körmöltem azt, hogy a gyermekeink Michaellel miben hasonlítanak rá és miben rám. Idézem:

„Michael: Göndör, fekete haja csodálatos, imádom! Szeme mandulavágású, csokibarna. Arca, akár egy angyalé, megigéz, fogva tart. Testalkata vékony, már a szemét média azt is mondta róla, hogy anorexiás. Most harmincnégy éves.

Barbara (azaz én): Hullámos, hosszú, vörös hajam van. Szemem színe kék, éppen olyan, amilyenre vágytam. Szemem vágása hasonlít a mandulavágásúra, de nem teljesen olyan, kicsit nagyobb. Arcomon a szemöldököm ívelt, pilláim éppen megfelelőek – legalább is nekem -, ajkam nem is vastag, de nem is vékony. Testalkatom normális, amit eszek, néha meglátszik rajtam, néha nem. Most vagyok harminc éves.

Daisy: A haja éppen olyan göndör, mint az apjának, csak a kislányom szőke, az apja pedig fekete hajú. Ha az ember a szemébe néz, Michaelt látja a tükrében, mert a vágása, a színe, az egész szeme olyan, mint az apjáé. Az arca körülbelül olyan, mint az enyém, a testalkatáról nem is beszélve. Amit eszik, nem látszik meg rajta. Most három éves.

Adam és Michael: Az a picike hajuk, ami van nekik, göndörödik, és fekete. Szemeik olyanok, mint az apjuké, csak kékben. Arcuk dundi gyermekarc, de egyre jobban az apjukéra kezd hasonlítani. Nincs köztük különbség – legalább is kinézetre -, mivel egypetéjű ikrek. Most három hetesek.”

Szóval, azt hiszem, elég részletesen leírtam mindent. Hirtelen benyitott az idősebb Michael, kezében Adammel és Michaellel. A kezembe adta őket, hogy vigyázzak már rájuk addig, amíg megcsinálja nekik az ételt, és kiviharzott. Hamar meg is csinálta nekik, és hozta a két üveg tápszert. A kezembe adta az egyiket, és átvette Michaelt. Ő volt a kettő közül a kedvesebb neki, mert örökölte a nevét. És ki tudja, lehet, hogy még a szemszínét is örökölni fogja! Gyorsan megetettük, majd megbüfiztettük a két kisfiút, majd egy gyors tisztába tétel után álomba ringattuk őket. Már mi is fáradtak voltunk, és elmentünk aludni. Daisy éppen a földön kirakózott. Mosolyogva leguggoltam mellé, és közöltem vele, hogy megyünk fürdeni. Jól nevelt kislányom van, mert soha sem hisztizik, hogy ezt nem akarja, azt nem akarja. Egyszerűen mondom neki, hogy mit szabad és mit nem, és ő ezt tudomásul veszi. Szóval, elmentem a fürdőszobába, hogy megengedjem a vizet. Megcsavartam a meleget és a hideget, és a szokásos módon habfürdőt is tettem bele. Mikor kész lett, átmentem Daisyhez. A kislányom nem volt ott. A szívinfarktust majdnem elkaptam, mikor csak hűlt helyét láttam a három éves kislányomnak. A hajamat tépve elindultam lefelé – pontosabban rohantam -, hogy megkeressem a gyermekemet. Szőrén-szálán csak nem tűnik el egy három éves kisgyerek! Mikor Michael feltűnt előttem, kezében a kislányommal, rögtön abbahagytam a hajtépést, de nem nyugodtam meg.

-         Michael Jackson! Hogy voltál képes a tudtom nélkül elvinni a szobából a gyereket?! Majdnem a szívbajt hoztad rám, tudod, hogy megijedtem?! – vontam kérdőre rikácsolva a férjem.

-         Nyugodj már meg, Barbara! Nincs semmi, csak Daisy félt egyedül kimenni a sötétben vécére, és én elvittem! Előbb meg is kérdezhetnéd, mielőtt nekiállnál szívinfarktust kapkodni! – hűtött le Michael.

-         Jól van, bocsánat, igazad van – sütöttem le szégyenemben a szemeimet.

-         Tudod, hogy nem akartalak megbántani. Naa, gyere ide, drága szívem – ölelt magához Mike.

-         Ide adnád Daisyt? Elviszem fürdeni, aztán lefekszik aludni.

-         Persze. Tessék, fogd meg!

Átvettem a kislányt, és már siettünk is a fürdőkád felé, mert már láttam rajta, hogy mindjárt elalszik a karomban.

Levettem róla a pólóját, a nadrágját és a bugyiját, és beleültettem a langyos vízbe. Daisy laposakat pislogott.

-         Mama! – szólalt meg hirtelen.

Én csak néztem, mert eddig a kislányom még nem tudott beszélni. Hirtelen felfogtam ennek a dolognak az értelmét, és gyorsan kikaptam a vízből Daisyt. Megtöröltem, és ráadtam a kis köntösét. Szaladtam vele az apjához, hogy elmondjam az örömhírt.

-         Michael! Michael, képzeld, Daisy kimondta az első szavát! Azt mondta, hogy mama! – örvendeztem.

-         Papa! – szólalt meg megint a kislányom, és az apja felé kezdte nyújtogatni a kezét.

-         Látod? Milyen ügyes kis tündér lányom van nekem – puszilgattam meg az arcát a kicsinek.

-         Papa!! – mondta követelőzően.

-         Jól van, jól van, adlak a papának – nyújtottam át Michaelnek a lányát.

-         Milyen ügyes vagy, kicsikém! Mondd szépen: Mama – próbálkozott örvendezve Mike is.

-         Mama! – mondta Daisy.

Michaelt megrészegítette az öröm, és magához ölelte a kislányát.

-         Michael! – mondta az apja nevét a kicsi.

-         Mondd szépen azt is, hogy Barbara – próbálkozott Michael is.

-         Barbara – mondta álmosan Daisy.

-         Jól van, hagyjuk aludni, mert mindjárt elalszik itt, ülve.

Michael átadta a kicsit, és én befektettem az ágyába. Betakargattam, de fölöslegesen, mert már elaludt Daisy.

-         Jó éjszakát, te kis tündér – suttogtam, miközben egy puszit nyomtam Daisy arcára.