Két év telt el azóta, hogy Daisy kimondta az első szavát. Most 1995-öt írunk. Sok minden történt ebben az elmúlt két évben, de semelyik sem annyira említésre méltó.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint bármely másik. Reggel felkeltem korán, megetettem a fiúkat, Daisy elé tettem egy tál tojásrántottát, és magamnak is sütöttem egy adagot. Michael még picit pihent, a horkolásáról tudtam. Évek múltán is megérezte, ha nem vagyok mellette. Megmosolyogtam a gondolatot, és elmosogattam a tányérokat. Felmentem a szobába, hogy felébresszem Michaelt. Benyitottam, és vajon mit láttam? Mike ott ül az ágyon, és éppen bevesz kb. hat-hét darab más-másféle gyógyszert. Szörnyülködve nekitámadtam hát.
- Michael! Mi a jó eget csinálsz?! – vontam kérdőre.
- Édesem… Megmagyarázom…
- Ne magyarázz semmit, látok is, és hülye sem vagyok!
- Nyugodj már meg! Hagyd, hogy végre elmondjam! – futotta el a pulykaméreg Mikeot is.
- Mondjad… De tiszteld meg annyival gyermekeid anyját, hogy az igazat mondod!
- Rendben. Szóval, betegségeim vannak, és azokra szedek gyógyszert. Ennyi! – hadarta el unottan.
- Ja, értem már. Szóval, betegségeid vannak, és én nem tudok róla… Hát, köszönöm – csaptam be magam mögött az ajtót.
Futottam le az emeletről, könnyeimmel küszködve. Mikor magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, zokogásban törtem ki. Nem érdekelt, hogy hangos vagyok, csak ömlöttek ki belőlem az érzelmeim a sós könnyekkel együtt. Körülbelül olyan fél óra múlva hangos kopogást és ordibálást hallottam. A fürdőszoba ajtaja mögül jött.
- Barbara, drágám, nyisd ki az ajtót! Szeretnélek megvigasztalni… - hallottam Michaelt.
- Hagyj békén! Nincs szükségem a vigasztalásodra! – ordibáltam sírva.
Hallottam, ahogy kattan a zár, és belép rajta Michael. A térdeim közé hajtottam a fejem, és csak zokogtam, ameddig bírtam. Ahogy a férjem leült mellém, rögtön átkarolt. Úgy éreztem, összedőlt bennem a világ, mert soha, de soha nem hittem volna, hogy pont Michael fog gyógyszerezni.
- Ne érj hozzám! – húzódtam el bőgve, mikor az arcomat akarta felemelni.
- De miért? Mi rosszat tettem ellened? Nem vagyok gyógyszerfüggő, sem drogos, úgyhogy nyugodj meg! Csak a napi adag fájdalomcsillapítóm vettem be…
- Délután egykor? És ekkora mennyiségben? Te reggel, mikor felkelsz, akkor szoktál gyógyszert bevenni... És kevesebbet.
- Tudom, de most elfelejtettem reggel bevenni… És azért vettem többet, hogy jobban elmúljon a fájdalmam.
Elegem volt az egész világból, elegem volt abból, hogy a szemembe hazudtak, elegem volt mindenből. Most csak zokogni akartam, megállás nélkül csak sírni, hagyva, hogy könnyeim zápora elárasszák a pólómat, foltot hagyva az említett ruhaneműn. Azt sem tudtam, mit csinálok, fogtam magam, Michael nyakát átölelve hozzá bújtam, és próbáltam magam megnyugtatni. Ebben segített ő is, és most már ketten nyugtattunk engem. Szánalmas, nem? Saját magam sem tudom lenyugtatni… Valahogy elegem volt magamból, hogy mindenkinek csak a problémát okozom. De ebben a percben megéreztem, hogy fontos vagyok a családomnak: Anyámnak, apámnak, a testvéreimnek, nem utolsó sorban Michaelnek, Daisynek, Adamnek, a kicsi Michaelnek, a barátaimnak… nekem ők az igazi családom. És mellettük soha nem szenvedtem, és nem is fogok. Főleg, ha itt van nekem a nagy, erős és kitartó férjem.
***
A veszekedések már egyre gyakoribbak voltak, körülbelül egy nap olyan ötször-hatszor minimum kiborultam. Egy nap megelégeltem, és elszánt lépésre szántam el magam.
- Michael… Beszélhetnénk? – kezdtem nyomott hangulatban.
- Persze – mondta Michael. Érezni lehetett rajta, hogy feszült, ideges, és egy ideje eléggé zárkózott velem és a gyermekeivel szemben is.
Kimentünk, és leültünk egy teraszra. Azon gondolkoztam, hogyan kezdjem, hiszen szeretem a férjem, de ez még nekem is sok… Azonban Michael megelőzött.
- Válni akarsz a veszekedések miatt? – kezdte nagyon, szívbe markolóan szomorú hangon.
- Hát… Éppen… Ezt akartam neked elmondani. De látom, magadtól is rájöttél.
***
Michael szemszögéből:
Ebben a percben, mikor ezt meghallottam, összedőlt bennem a világ. Én imádom ezt a nőt, álmaimban ő szerepel… Nélküle senki nem lennék. Szívem darabokra törte a fájdalom. Nem akartam kimutatni, mert féltem, hogy az lenne a gyenge pontom. Férfi létemre én igen is szoktam sírni, és nem szégyellem… Sőt! Igazán érzelmes dolognak tartom. Az ember így legalább kiadja magából a bánatát. Válaszomon gondolkodtam egy pár percet, aztán végre-valahára kiböktem.
- Rendben. Te tudod. De én egyet kijelentek: Nem fogom hagyni a gyermekeimet, a végsőkig küzdeni fogok értük.
- Nem is mondtam, hogy ne küzdj értük. De felőlem fel is adhatod, mert én vagyok az anyjuk. Vagy perre visszük, vagy egy házban élünk, attól függetlenül, hogy elváltunk. Én az elsőt választom, mert nem vagyok hajlandó többet veszekedni veled. Megegyeztünk?
- Rendben. Akkor perre visszük. De nem, soha nem adnám fel! Én meg az apjuk vagyok. Mitől vagy te különb, mint én? Na jó, mindegy. Menjünk, hozassunk papírokat, és váljunk végre el. Rendben? – határoztam el magam. Nehéz volt ezeket a kemény szavakat kimondanom, de nem tehettem mást.
- Rendben. És ha megnyerem majd a pert, tovább gyógyszerezhetsz… Sok boldogságot a gyógyszereiddel – azzal becsapta a szobánk ajtaját.
Kábultan rogytam le az ágyra, és nem sokat vártam, már is kitörtek belőlem az érzelmeim. Csak sírtam, és sírtam, megállás nélkül. Meg akartam csókolni, csak utoljára azt a nőt, akinél a szívem örökké ott ragadt. Ha ő már nem szeret, én akkor is szeretem őt.
***
Barbara szemszögéből:
Rohantam a fentebb lévő szobák egyikébe, hogy kiadhassam magamból érzelmeimet. Biztosra vettem, hogy Michael is sír, ugyan úgy, mint én, hiszen ő is épp olyan érzékeny, mint én. Ledőltem az ágyra, és könnyeim folyóvá duzzadtak szemem alatt. Imádom ezt a férfit, de sajnos muszáj elhagynom. Ebben az időben sokat romlott a kapcsolatunk, és muszáj volt valamit lépnem. Meg kell tennem, hiába is fáj. Tovább kell lépnem. A szívem örökké az övé marad, de el kell tőle szakadnom mindenképpen. Fájni fog nagyon, sőt, már fáj is, de muszáj megtennem, egyszerűen képtelen vagyok maradni. Bőgtem, csak bőgtem, aztán megcsináltam a kicsik körüli munkát, és visszamentem bőgni. Átbőgtem az egész éjszakát, és mikor lementem az emeletről a mellékhelyiségbe, akkor mintha a hálószobából is hallottam volna a zokogást… Éreztem, hogy az én imádott szerelmem sír.
