1988-at írunk. Holnap lesz a huszonötödik születésnapom. Már megint egy évet öregedtem... Ó, de szórakozott vagyok, bocsánat. Hadd mutassam be a családom: anyámat Elizabethnek hívják, de inkább Liznek becézzük, apámat Adamnek, az öcsémet és a húgomat, akik tizenkét évesek és ikrek, Davidnek és Annienek hívják, de Davenek becézzük az öcsémet.
Szóval, 1988-at írunk. Bevallom, ez a dátum tűzbe hoz, és az az ember is, akire közben gondolok. Hogy kire gondolok? Nem mondom meg! Na jó, nem leszek szemét... Michael Jackson. Egyszerűen elragadóan tehetséges és leírhatatlanul helyes! Jó, jó, tudom, reménytelenül vágyakozom, hiszen ő úgy sem lehet az enyém. Ő nagyon híres, lányok milliói rajonganak érte, én meg csak egy egyszerű rajongó vagyok, semmi több...
Töprengésemből a szobám ajtajának csapódása rángatott ki. Apa jött be, vigyorogva, mint a vadalma. Még soha sem csinált ilyet, ha látta, hogy Michaelen töprengek.
- Apa... - kezdtem óvatosan, de leintett.
-Kicsim, mivel tudom, hogy holnap lesz a huszonötödik születésnapod - húzott ki a háta mögül egy papír valamit -, és mivel egybeesik a Michael Jackson koncerttel, ezért gondoltam, elmehetnél rá.
Leült mellém az ágyra, és a kezembe adta a jegyet. Ámulva néztem apámra, és nem tudtam, hol ölelgessem meg puszilgassam az örömtől. Végül szegény már levegő után kapkodott, úgy megszorongattam.
- Köszönöm apa, imádlak! - nyomtam egy cuppanós puszit az arcára, és már rohantam is ki a szobámból.
Igaz, a jegy csak holnapra szólt, de én már egy nappal előtte kint akartam lenni a helyszínen. Összepakoltam a cókmókomat, és apa kivitt oda. Segített felállítani a sátramat.
- De kicsim, ugye, nem lesz baj? Nagyon vigyázz magadra! - aggodalmaskodott apám.
- Jaj, apa, nem vagyok már gyerek! Tudok magamra vigyázni! - teremtettem le dühösen. Mintha nem tudná, hogy huszonöt évesen az ember már nem kiskorú...
- Jól van, csak aggódok! - düllesztette ki szemeit dühösen.
- Nyugodj meg, apa, jól megleszek - mosolyogtam rá, és egy puszi kíséretében elköszöntem tőle.
Mikor a kocsi elhajtott, egyedül éreztem magam. Leültem a sátram elé. Bár még csak délután egy óra volt, úgy éreztem, nézelődnöm kell. Pár perc múlva meguntam a nézelődést, és fogtam magam, elővettem a Holséta című könyvemet, amit Michael írt.
Már amikor megkaptam, elsőre elolvastam. Egész nap le nem tettem, még evésnél is csak azt böngésztem. Most, hogy huszon nem tudom, hanyadszorra olvasom, ismerős volt minden egyes betű benne. Mikor egy képhez értem, kaptam magam, és nemes egyszerűséggel egy puszit nyomtam rá. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor egy hang szólalt meg a fejem fölött:
- Szia. Látom, tetszik a könyvem és a fényképem - nevetett rám.
Felnéztem, és azt hittem, ott helyben el is visz a rohammentő. Maga Michael állt előttem, teljes életnagyságban, végig nézve magánakciómat a fényképpel.
- Én-én-én-én... - kezdtem dadogva. Letéve könyvemet a földre, hirtelen felpattantam a helyemről. Még így is pár centivel kisebb voltam Michaelnél.
- Hagyjuk. Hogy-hogy ilyen hamar kijöttél? Mert szerintem a koncertemre jöttél - mutatott a kezemen lévő karszalagra. Ugye nekünk, rajongóknak azt mondták, hogy amint megkaptuk, vegyük fel a karszalagot.
- Hhhát az első akartam le-lenni - dadogtam, már kissé normálisabban viselkedve.
Michael nem válaszolt, csak elnevette magát. Imádtam a nevetését, az édes kis mosolyát, mindenét. Abban a percben azt éreztem, hogy enyém a világ. Én voltam a legszerencsésebb, mert találkozhattam a számomra leghelyesebb férfivel.
Én is elmosolyodtam, majd a következő pillanatban megállt bennem a levegő. Ahogy tekintetünk találkozott, vibrált az említett légnemű anyag közöttünk az érzelmektől.
- Mr.Jackson, indulnunk kellene - szólt egy biztonsági ember. Dühösen pillantottam rá, mintha elevenen meg tudnám nyúzni. Balszerencsémre elkapta a pillantásom, és az övéből ezt olvastam ki: "Jobb lesz, ha nem csinálsz semmit, mert velem gyűlik meg a bajod." Én csak fitymálóan ránéztem, majd elfordultam.
- Mindjárt, egy pillanat - kezdett el kutatni a zsebében. Végül előhúzott egy tollat és egy papírt. - Meg is van! Itt a telefon számom, ha gondolod, majd hívj fel. Egyébként megtudhatom a neved? - mondta udvariasan.
De édes! A nevemet kérdezi.
- Barbara. Barbara Parker - sütöttem le szégyenlősen a szemem.
- De gyönyörű... - mélázott az én kis szerelmem.
- Ohh, köszönöm szépen - pirultam el, és néztem megint a kedvencem szemeibe.
- De édes! Zavarba hoztam - nevetett.
- Áá, csak egy picit...
Ekkor viszont váratlan dolog történt. Michael fogta az arcom, magához húzott és megcsókolt. Ráadásul mind ezt az üzengetős testőr szeme láttára! Nem igazán törődtem vele, mit szólnak hozzá, csak hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Ajkaim szétnyíltak, és élvezkedve nyomultak annak a kedves embernek a szájára, akinek a csókjáról minden éjszaka álmodoztam.
Mikor elengedtük egymást, magamhoz öleltem Mikeot. A testőrök, amint láttam, tapintatosan elfordultak. Jól tették, mert semmi kedvem sem volt velük foglalkozni. Közben az édes emberkémmel kibontakoztunk az ölelésből, de a kezünk egymásét érintette még mindig. Michael arca fura volt. Lehetséges lenne? Ááá, biztos neeem... Vagy is, nem hiszem. Mintha szerelmesen nézne rám...
- Mr.Jackson! A végén még elkésünk - szólt Michaelre a testőre.
- Jól van, jól van, megyek már - ült ki fájdalmas arckifejezés arcára. - Barbara, veled még remélem, találkozok. Addig is, szia! - integetett vissza.
Szívemben arcával, számon csókja égetően jó ízével tértem a sátram falai közé, hogy lepihenve agyon csókolgathassam a könyvemet. Legalább is átmenetileg...
***
Reggel szomorúan ébredtem. Azért voltam letört, mert Michaelt nem láttam újra tegnap. Végül felvidultam a gondolatra, hogy most láthatom megint. Gyorsan megmosakodtam, és ránéztem az órára. Délután két óra volt. A koncert ötkor kezdődik majd.
Evés után újra kimentem a sátram elé, ezúttal frissen, fitten. Fogtam magam, és nemes egyszerűséggel elkezdtem táncolni a Smooth Criminal táncos részeit laptop mellett. Oda sem kellett néznem, meg tudtam csinálni mindent ugyan úgy. Hirtelen feltűntmellettem az az alak, akit tegnap is láttam, és annyira jó volt vele. Most testőreit hátrahagyva jöttki hozzám. Mikormeglátta, mitcsinálok, fogta magát, és ő is velem táncolt. A végérenevetni kezdtünk, és bementünk a sátramba, gondosan behúzva magunk után a cipzárat.
- Hogy-hogy megint kijöttél? Ráadásul testőrök nélkül! Nem lett volna szabad - vetettem a szemére, bár örültem neki, hogy itt volt velem.
- Ugyan, ne aggodalmaskodj már ezen! Csak látni akartalak. Mert... Mert szeretlek - suttogta nekem a szavakat.
- De ez nem lehet... Több millió lány rajongód van,sok nő ismerősöd,és még is engem szeretsz? - képedtem el. Ez képtelenség,ez nem lehet...
- De, igen is lehet. Attól, hogy sok nő ismerősöm és rajongóm van, attól még lehet valaki más fontosabb nekem náluk.
- De még csak két napja ismersz...
- Igen, de amint megláttalak, rögtön beléd szerettem. Mit gondolsz, miért mentem oda pont hozzád, mikor volt ott sok más ember is? - érvelt.
De... Ez akkor is nevetséges. Pont egy ilyen közönséges senki kellene egy hatalmas, ünnepelt sztárnak? Mindjárt röhögni fogok.
- De én egy közönséges kis senki vagyok...
- Nem. Ne mondj ilyeneket - simogatta meg az arcom.
Tudtam, mi fog történni, de még mielőtt szólhattam volna valamit,nem tudtam fékezni magam. Átöleltem,és lágy ajkaira tapasztottam a számat. Ez a nap volt a legcsodálatosabb, amit eddig megéltem. Ledöntöttem Michaelt az ágyra, és egymás mellett fekve éreztük, hogy mindig így lennénk boldogok. Ráadásul a csókok olyan érzelmeket tápláltak,amilyet még soha senki iránt, csak ez iránt az ember iránt éreztem mindig is. Hosszú-hosszú pillanatok múlva ajkaink szétváltak, és ránéztem az órára. Még csak fél három volt.Volt időnk még egymásra. Michael ugyan olyan szépen nézett rám, mint tegnap. Aztán megkezdte az akciót: Újra megcsókolt, de közben az ingszerű pólóm kezdte el kigombolni, miközben én az ő haját simogattam. A többit nem részletezném, mert bőven beleférne a tizennyolcas karikába...
***
Fél négy már biztosan elmúlt. Körülbelül egy órán át szórakoztunk Michaellel. Fárad voltam, de tudtam, hogy ennek meg lesz az eredménye. Talán együtt maradunk, talán nem, de remélem, hogy igen. Michael volt az első férfi az életemben, akivel ezt csináltam. Hiába voltam már huszonöt, mindvégig rá vártam, hátha adódik alkalom, és én jobban megismerem a kedvencemet. És nem hiába vártam, mert megtörtént,amire mindennél jobban vágytam.
Kényelmesen feküdtem kedvesem mellkasán, miközben ő a hajamat cirógatta. Fél óra múlva el kell majd mennie készülni a koncertre, de megígérte, hogy addig velem marad, ameddig csak lehetséges.
- Michael, akkor most mi kapcsolatban vagyunk? - kérdeztem reménykedve.
Gondolom, Michael is észrevette a reménykedésemet, mert gyengéden megsimogatta buksimat, és válaszolt.
- Persze.
- És a média meg a rajongók nem érdekelnek?
- Hát ha te itt vagy nekem, akkor semmi sincsen, ami aggasszon.
Gyengéd csókkal illettem édes szavait. Közben eltelt az a fél óra, amit a pittyegő órám jelzett.
- Jaj, ne már, menned kell - szontyolodtam el.
- Ne félj, majd csinálok neked meglepetést - kacsintott rám,és utoljára összeforrtunk egy szenvedélyes csókban.
Elkezdtem én is a készülődést, és a maradék időben csak a Michaellel történtekre tudtam gondolni.
