Két éve már, hogy az apám, Michael Jackson elment közülünk. Anyám nagyon nagy rajongója, meg apám el is mondott neki mindent, ezért tegnap rákérdeztem apa életének a történetére. Anyám azt felelte, hogy elmondja, de csak akkor, ha én is elmondom majd a gyermekeimnek. Eléggé hülyén hangzott, hiszen hogy is ne mondanám el nekik a nagyapjuk történetét?! Minden esetre biztosítottam róla, hogy elmondom, és belekezdett a mondókájába:

-         Apád 1958. augusztus 29-én született az Indianában lévő Gary városban. Előtte már megszületett Rebbie, 1950-ben, Jackie, 1951-ben, Tito, 1953-ban,  Jermaine, 1954-ben, LaToya, 1956-ban, és Marlon, 1957-ben. Marlonnak lett volna egy ikertestvére, akit Brandonnak hívtak volna, viszont ő a születése után nyolc órával meghalt. Michael öt évesen a Jackson Five tagja volt, amiben benne volt először Jackie, Jermaine, Tito, Marlon és Michael, majd mikor Jermaine elvette Berry Gordy lányát, és a Motownnál maradt, Randy jött helyette. Michael huszonegy évig volt az együttes tagja, majd szólókarrierbe kezdett. 1979-ben megjelent az Off The Wall, 1982-ben a Thriller. 1987-ben a Bad, és ezzel elindult a turné is. 1988-ban nekem éppen születésnapom volt, apám vett egy jegyet a turné egyik állomására.  Még a koncert előtt Michaellel történtek köztünk dolgok, én terhes lettem veled, és közben apád elvett engem feleségül. Kilenc hónappal később megszülettél, épen és egészségesen. Ha láttad volna apád átszellemült arcát! – mosolyodott el, és elgondolkodtam, milyen lehetett. Én is elmosolyodtam, aztán anya folytatta. – Tisztára, mint egy kisgyerek, aki megkapta álmai kisautóját. Nagyon-nagyon szeretett téged, sokat törődött veled. Kicsit később megint terhes lettem, és az öccseidet szültem. Nagyon nehéz volt, komplikált, mert ikrek voltak. Apád halálra aggódta magát, le is ment sétálni, mert nem bírta látni, hogy szenvedek. Mikor aztán kétszer megcsörgettük, vártuk, hogy jöjjön. Amikor meglátta a két pici babát, mintha piás lett volna, olyan mámoros öröme volt… Rögtön Michaelt vette a kezébe. Aztán telt-múlt az idő, apád rászokott a gyógyszerekre, és egyszer meg is mondtam neki, hogy válok. Aznap nagyon sírtunk mindketten, de még egy év elteltével sem váltunk el. Majd hirtelen váratlan fordulatot vett a dolog: Michael azt mondta, nem akar válni. Én sem akartam, így hát elmondtuk egymásnak az érzéseinket, és újra együtt neveltünk titeket. Aztán 2000-ben négyszer is kihívtam Michaelhöz a mentőket, a gyógyszerek túladagolása miatt. A negyedik alkalomnál az orvosok azt mondták, még egy ilyen, és meghal. Megmondtam neki, hogy válok, és el is váltunk. Az elhelyezésetekért pert indítottunk. Az elsőt én nyertem, a másodikat Michael. Ekkor történt az, amit már tudsz: 2009. június 25-e egy átlagos napként indult, viszont Janet hívása után maga volt a pokol. Azóta is bánom, hogy nem voltam mellette, mikor küzdött a függősége ellen – mondta szomorúan, könnyekkel a szemében anyám. Én átöleltem, és én is sírva vigasztaltam, hogy nem az ő hibája. Mert tényleg nem az ő hibája volt, hiszen apám vette be a gyógyszereket… Elmondtam a véleményem anyámnak.

-         Anya, hidd el, apának jobb is így, hiszen az utolsó éveiben teljesen ki volt készülve, 175 centi magas és 61 kiló volt… Anorexiás. Ez nekem is nagyon fáj, de hidd el, ez így volt jó neki. Tudom, hogy szereted, és én is nagyon szeretem… Na meg Adam és Michael is. Tudom, hogy apa fentről vigyáz ránk, egyszerűen érzem, hogy velem van.

Ennyi volt a beszélgetés apámról, aztán anyám átterelte a szót máshová, míg én el nem mentem haza.

Ma reggel van, és a nap bágyadt sugaraira ébredtem. Tavasz van. Most éled a természet. Imádom ezt az évszakot, mert olyan jó arra kimenni a szabadba, hogy a fák, a virágok és minden újjáélednek. Felkeltem, lustán nyújtózkodtam egyet, és az álmomon gondolkoztam. Azt álmodtam, hogy egy Adam Lambert koncerten vagyok, Adam énekel pár számot, és a koncert végén kapok tőle egy autogramot. Hirtelen eszembe jutott egy jó kis álomfejtő weboldal címe, ezért fogtam a laptopom és rákerestem. Megkerestem benne a „koncert” kifejezést, és el is olvastam a jelentést. A weboldal szerint koncertre meghívást kapni azt jelenti, hogy társaságban különös tiszteletet kapunk, koncerten lenni meg azt, hogy ismeretség egy híres művésszel… Na, hátha valami beválik! Még megnéztem a facebookom, felnéztem msnre, és kikapcsoltam a laptopom. Lementem enni, és elmosogattam. Huszonkét évesen már külön éltem a családomtól. Egyedül mindig is jobban szerettem lenni, mert akkor a gondolataimba is tudtam mélyedni. Bementem a szobámba, felhúztam a redőnyömet, és kinéztem az utcára. Abban a pillanatban kerekre tágultak a szemeim, mert megláttam a kapum előtt az öccseimet, Adamet és Michaelt. Ezzel nem is lett volna baj, de… Hogy Adam hogy nézett ki? Csupa vér volt az egész arca, ahogy láttam, betört az orra, Michael pedig a karjaiban hozta őt. Lélekszakadva rohantam a kapuhoz, felkaptam a kulcsomat, és kinyitottam a kaput. Michael bevonszolta ikertestvérét a lakásba, lefektette a kanapéra és rám nézett segélykérően.

-         Segíts, Daisy! Adammel éppen hozzád siettünk, mikor megláttuk az egyik barátunkat biciklivel. Oda is jött hozzánk, beszélgettünk, aztán Adam elkérte a biciklijét, ment is vele, és egyszer csak elengedte a kormányt, hátra nézett, és… És mikor már megint előre nézett, belefejelt egy hulladékgyűjtő kukába. Nem messze történt innen, körülbelül pár méterre… Daisy, az Istenre kérlek, segíts! – könyörgött halálra vált arccal az öcsém.

-         Rendben, nyugodj meg, nem lesz semmi baj… Hozd inkább ide a telefonom, amíg én megpróbálom letisztogatni a vért az arcáról!

Michael rémülten rohant el a telefonért, én meg hoztam egy zsebkendőt, és megpróbáltam letisztítani a vért. Az öcsém annyi vért vesztett, hogy nem volt eszméleténél. Félek, hogy valami nagy baja esik… Michael éppen megérkezett, mikor én álltam fel. A kezembe adta a telefont, én meg el is kezdtem tárcsázni a mentőket.

-         Halló? – szólt bele egy diszpécser.

-         Jó napot, Daisy Jackson vagyok! Az öcsémmel történt egy kis baleset, szeretnék egy mentőt kérni a St. Michael utca hetvenhetes számú házhoz… Siessenek, mert az öcsém annyi vért veszített már, hogy eszméletlen! – hadartam el a mondanivalóm.

-         Rendben… Tartsa egy kicsit, Daisy, kérem! … Egy mentőt kérek a St. Michael utca hetvenhétbe! … Rendben. Tartsa addig, amíg a mentők meg nem érkeznek.

Közben megnéztem Adam pulzusát és szívverését. Nagyon gyenge volt a pulzusa, a szívverése egyre lassult.

-         Úristen! A testvérem szívverése egyre lassul, és a pulzusa egyre gyengébb! Mit tegyek? – mondtam sokkoltan, de nagyon figyelve a telefonba.

-         Ha esetleg leállna a szíve, kezdje meg az újraélesztést! Szóljon, és tájékoztatom, mit csináljon! Nyugodjon meg, semmi baj nem lesz! – próbált nyugtatni a diszpécser, nem sok sikerrel. Sokkoltan néztem az öcsémet, és legszívesebben sírva fakadtam volna, de nem volt szabad, mert akkor elveszíteném az önuralmamat.

Ekkor meghallottam a mentőautó szirénájának hangját. Gyorsan kirohantam.

-         Erre, erre! Itt vagyok! – ugráltam a ház előtt.

A mentők leparkoltak a ház elé, és hordágyat hoztak be. Kivitték az öcsémet, én meg fogtam az ikertestvérét, becsuktam a házat és beugrottam az öcsémmel együtt a mentőautóba.

***

Michael.sz.sz.:

Száguldunk is az ikertestvéremmel a kórházba, ahogy csak tudunk. Daisyre nézve csak az idegességet látom. Nem mintha én jobban lennék… Idegességemben már véresre haraptam a jobb kezemen a bütyköket. Mikor beértünk a kórházba, Adamet bevitték a sürgősségire, mi meg Daisyvel egymásra borulva aggódtunk. A nővérem sír, én meg totálisan ki vagyok akadva. Az ikertestvérem életéért jelenleg is küzdenek, mi meg itt várjuk az eredményt. Eltelt néhány perc, amit én hosszú óráknak éreztem, majd kijött egy orvos. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

-         Maguk Adam Jackson hozzátartozói? – kérdezte tőlünk, amikor elénk ért.

-         Igen, a testvérei vagyunk – mondtuk egyszerre Daisyvel.

Az orvos várt egy picit, majd folytatta:

-         Adamnek stabil az állapota.

Amint ezt kimondta az orvos, fellélegeztünk.

-         De! – kezdett bele, és még jobban megijedtünk. – De az orra élete végéig érzékeny marad.

Most már tényleg fellélegeztünk. Semmi baj, akkor vigyázni fog az orrára!

-         Bemehetünk hozzá? – kérdeztem az orvostól.

-         Persze, még maradhatnak is éjszakára mellette akár! – mosolygott ránk fáradtan.

-         Köszönöm! Viszlát! – köszöntem el, és Daisyvel karöltve mentünk is be a testvéremhez.